Gazdpol

Három hónapig jár álláskeresési járadék, miközben az álláskeresés átlagos ideje közelít a másfél évhez.

Három hónapig adni munkanélküli segélyt körülbelül annyi értelme van, mint 3 évben maximálni a nyugdíjak folyósítási idejét – köszönő viszonyban sincs a folyósítási idő az átlagos ténylegesen szükséges idővel.
Olyannyira nincs, hogy ez még az Európai Bizottság szőrösszívű közgazdászainak is feltűnt, legutóbbi országjelentésükben (pdf) kitértek arra, hogy három hónap túl kevés képzettséget igénylő munka találásához, így a kormány azzal, hogy csökkentette a folyósítási időt,  gátolta a munkapiac hatékony működését.

Arról az EB közgazdászai sem írtak, hogy az álláskeresési járadék összege a közelében sincs annak a szintnek, hogy valamelyest helyettesíteni tudná a munkajövedelmet.  Nincs ott most, de nem volt 2010-ben sem. Jelenleg a járadék maximuma a minimálbér, korábban a minimálbér 120%-a volt az első 3 hónapban, utána a minimálbér 60 %-a még legfeljebb 6 hónapig. Ezekből az összegekből még adózni is kell, szja előleget és nyugdíjjárulékot fizetni.

Matolcsy eredeti tervei szerint a harmadára csökkentett folyósítási időben legalább magasabb összegre lett volna jogosult a munkanélküli, mint korábban. Ez utóbb úgy módosult, hogy kevesebbre lett jogosult.

Valójában tehát nincs és nem is volt korábban sem a munkavállalónak lehetősége megvárni a képzettségének megfelelő munkaalkalmat.  Az álláskeresési járadék egyszerűen nem töltötte be régen, és nem tölti be most sem az alapvető funkcióját, hogy pénzügyi támaszul szolgáljon az álláskeresőnek.  (Az úszni nem tudó alatt a mélyvíz már nem 3 méter, hanem 5 méter az Orbán-kormánynak köszönhetően.)

Nem több az álláskeresési járadék, mint egy kis kiegészítés az álláskeresés idejének egy töredéke  alatt azoknak, akiknek van tartalékuk, esetleg komolyabb végkielégítést kaptak és/vagy a családjuk képes őket segíteni. A többiek éhezhetnek/elvállalnak bármit, ami szembejön. Világos, hogy ezzel a munkapiac keresleti oldala, a munkaadók is veszítenek, nem a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyekre (és nem csak a minisztériumokra kell gondolni, mert ott ugye már régóta így van).

Varga Mihály, az új nemzetgazdasági miniszter adott a HVG-nek egy interjút,  ahol úgy érvelt: „azért jár csak 3 hónapig a segély, hogy az állásukat elvesztők mielőbb visszatérjenek a munkaerőpiacra”.  Arra az újságírói felvetésre, hogy ez Brüsszel szerint 3 hónap alatt lehetetlen, Varga a közmunkaprogramra hivatkozott, ami szerinte „azt jelenti, nem kell kiesni a munka világából”.  Sőt, ezt fokozta is azzal: „inkább a közmunkát finanszírozzuk, mint olyan átképzéseket, amelyek sehová nem vezetnek”.

Az érvrendszer ismerős. De vajon mindazok a dolgozók és vállalkozók, akik fizetik a munkaerőpiaci járulékot (és az egészségügyit, mert onnan is megy pénz a foglalkoztatási alapba), ők is ezt akarják? Azért fizetni a járulékot, hogy azután el lehessen menni közmunkára  1-2-3, vagy akár 6 hónapra, nettó 49 ezerért? Erre kell elkölteni csaknem 154 milliárd forintot az idei költségvetésben?

Nem lenne jobb inkább tovább kapni egy magasabb összegű  álláskeresési járadékot? Nem lenne jobb lehetőséget kapni a tanulásra, még ha ez nem is garancia, csak nagyobb az esély a sikeres elhelyezkedésre? Magam járulékfizetőként inkább az utóbbi lehetőségeket választanám. 

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

A miniszterelnök úgy véli, a Lego szellemét követi, ám Legoországban az emberek szomorúak, mert magukra hagyottak az álláskeresésben, és nincs pénzük húst venni.

Magyarország a Lego mintájára, jóformán teljesen azonos alapelemekből egy külön világot épített - mondta Orbán Viktor pénteken az MTI beszámolója szerint Nyíregyházán, a Lego új gyárának alapkőletételén. Sőt azt is mondta: "Mi a Lego szellemét követjük, nem azt az utat választottuk, hogy követjük a közismert sablonokat, hanem saját úton indulunk el mind a romok eltakarításában, mind az európai válságkezelésben”.

De mitől is más a magyar út? Ez nem derül ki világosan a tudósításból. Az egykulcsos adó bevezetésétől? Hogy már nálunk is egykulcsos adó van, mint Albániában, vagy Oroszországban? A szektorális adóktól? 2010 előtt is léteztek szektorális adók, az Orbán-kormány kreativitása abban állt, hogy újakat társított melléjük, illetve drasztikusan emelte a terhelést. Vagy hogy itt módosítják egységnyi idő alatt legtöbbször az ország alaptörvényét?

El kell viszont ismerni, van valami, amiben az Orbán-kormány rendkívül kreatív volt: csökkentette a munkanélküli segély időtartamát, miközben az új állás találásához szükséges idő növekedett. Ez valóban egyedi megközelítés.

Az Orbán-kormány kíméletlenül vágta vissza a szociális kiadásokat, az adó és bérpolitikájának hatásaként csökkentek a reáljövedelmek.

A legfrissebb KSH adatok szerint az összes háztartás csaknem egyhatoda (598 ezer háztartás) nem tudta megfelelően fűteni lakását, ezekben a családokban csaknem 1,5 millió ember él.  Valamilyen közüzemidíj-tartozása mintegy 759 ezer háztartásnak volt az elmúlt 12 hónapban. Ezekben a háztartásokban él a népesség 23,9%-a. 2012-ben Magyarországon a lakosság közel harmada nem engedhette meg magának, hogy minden második nap húst fogyasszon.  Egy váratlan, nagyobb összegű kiadást (60 ezer forint) a lakosság 73,4%-a (csaknem 2,8 millió háztartás) nem tud saját erőből megfizetni.

Orbán Viktor úgy véli, a Lego szellemét követi, de a szellemidézés mindeddig nem sikerült túl jól.

A Lego szellemét Dániában kellene keresni, ahol a Lego naggyá tudott lenni, ahol nem félnek befektetni az oktatásba, a humán tőkébe - ellentétben Magyarországgal. Most, amikor a Lego nagy és sikeres, már jó terep neki Magyarország is. Mármint bérmunkára, az olcsó magyar munkaerővel történő termeltetésre.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

Az állami elvonás aránya és a gazdasági versenyképesség nem függenek egymástól, többek között ezért is jár teljes tévúton a hazai gazdaságpolitika.

Két, rendkívül tanulságos táblázatot közölt honlapján a német statisztikai hivatal. Az első az EU 27 tagállamának 2012-es, átlagos munkaköltségeit veti össze a magánszférában: ezek szerint a svéd dolgozók kerestek a legjobban, óránként 41,9 eurót, a bolgárok pedig a legrosszabbul, 3,7 eurót. A magyar versenyszféra 7,9 euróval 22. a listán, Észtország, Szlovákia és Csehország mögött.  

A másik táblázat a munkaerő (nem bér jellegű) költségei alapján rangsorolja a tagállamokat, vagyis aszerint, hogy a munkáltatónak 100 euró bruttó bér után mennyi közterhet kell fizetnie. Itt is Svédország vezet, ahol 51 euró közterhet fizet a munkavállaló, majd a hagyományos fejlettségi rangsorokhoz szokott szem számára meglepő káosz következik. Például a gazdag Hollandiában az adók és járulékok 30, Luxemburgban 16, Dániában 15 eurós kiadást jelentenek a munkáltatóknak 100 eurónként; Magyarországon 35, Szlovákiában 36, Ausztriában 37 euró a közteher. Az élőmunka terhe a legkevesebb - 10 euró - Máltán.

A sajtó által közölt magyarázatok a hazai közgazdasági logikán edződöttek számára még sűrűbbé teszik a ködöt. A válság ellenére például a német órabérek nőttek az elmúlt két évben, közben a munkanélküliség történelmi mélypontra csökkent, a német export mégis eléri a GDP 50 százalékát, ami ekkora ország esetén a masszív versenyképesség mutatója. Svédország esete még izgalmasabb, ott ugye nemcsak a munkaerő drága, hanem az adó is nagyon magas, mégis az ipar termelékenysége folyamatosan, az EU átlagánál nagyobb mértékben nő (2007 óta 2,5 százalékkal, míg a közösség egészében 1,6 százalékkal).

Mi következik mindebből? Például az, hogy az állami elvonás aránya és a gazdasági versenyképesség (ennek következtében a jólét) nem függenek egymástól - nem a máltai gazdaság dübörög, és nem a svéd fuldoklik az adósságban. Az is, hogy a fizetési lista élén álló országok általában képzett (tehát drága) munkaerővel fejlett technológiát működtetnek, így nagy hozzáadott értékű, és drágán is piacképes termékeket állítanak elő.

Magyarország döntéshozói hosszú idő óta képtelenek értelmezni ezeket a kevéssé bonyolult statisztikai adatsorokat, a világgazdaság trendjei és logikája iránti fogékonyság ráadásul a Nemzeti Együttműködés Rendszerében tovább csökkent. Itt és most leszállítják a tankötelezettség határát, egyszerűsítik a szakképzést, jelentős pénzeket vonnak ki a köz-és a felsőoktatás rendszeréből, vagyis az ország a képzetlen, és ezért alkalmazkodásra, tanulásra képtelen olcsó munkaerő kibocsátásába kezdett. Az így „előállított” munkások a jó multiknál olcsón dolgozhatnak. Ez a magyar modell, a munka alapú társadalom, amitől fellendülést és jólétet remél az elit.

Összeszerelő üzemektől várják a gazdasági csodát. Nem fog menni.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

A monetáris politika erőltetése a fiskális rovására még sose vezetett ki  egy országot sem egy gazdasági válságból. Minket se fog. Sajnos.

A hetekben a magyar gazdaságpolitikával kapcsolatban két meghatározó hír jelent meg. Talán nem meglepő módon mindkettő Matolcsy György nevéhez köthető. Előbb még gazdasági miniszterként sikerült a hiányt történelmi mélységben tartania tavaly (2% GDP arányosan), majd mint frissen kinevezett jegybankelnök  szintén történelmi mélységbe nyomta le az alapkamatot (5% - és folytatja). Ráadásként nemrég új lépéseket jelentett be a hitelezés felpörgetése érdekében. Ezek mind bizakodásra kellene, hogy adjanak okot, ám ha a számok mögé nézünk  – és amennyiben a történelem és más országok példája bármilyen indikátorként szolgálhatnak  – sajnos még sincs miért, sőt a kormány ebből leszűrhető gazdaságpolitikai iránya egy elhúzódó és kínkeserves válság világát vetíti előre.

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy a kamatcsökkentés – de valahol a frissen bejelentett 250 milliárdos kamatmentes hitelkeret is -  pozitív és követendő lépés. Olyan neves baloldali közgazdászok, mint pl. Róna Péter már nagyon régóta kérik az egymást követő jegybanki vezetést, hogy csökkentse azt, legalább 5% alá mert egy annál magasabb kitermelhetetlen a hazai vállalkozások számára. Persze ugyanezen közgazdászok kézenfekvő megoldásokat javasoltak a devizahiteles probléma megoldására is ahol a kormány már sajnos nem követte a tanácsaikat. Sőt nem egyszer éppen Matolcsy megszólalásai és intézkedései voltak azok melyek tovább nehezítették a helyzetüket.

A probléma összességében azonban nem a monetáris politikával van. Az egyelőre jó irányt vett fel, de sajnos ha sikerülne is tartania azt a Matolcsy vezette jegybanknak akkor is elégtelen lenne ahhoz, hogy tényleges növekedést generáljon. A történelem ugyanis már bizonyította, hogy egy recesszióban lévő ország gazdaságát elsősorban fiskális eszközökkel lehet igazi növekedési pályára állítani, az-az aktív állami befektetésekkel a gazdaságba. Másképpen legjobb esetben is csak konszolidálni lehet azt egy jó monetáris politikával. Matolcsy Györgynél, egy az előző és valószínűleg jelenlegi pozíciójára is sokkal rátermettebb közgazdásznak is egy évig tartott mire felismerte ezt a legutóbbi nagy világválság idején, de ha már megtette érdemes lenne hallgatni rá. John Maynard Keynes egy 1930-ban írt elemzésében a következőt írta az alacsony kamatlábakról, mint válságkezelési módszerről:

„Az olcsó pénz annyit tesz, hogy a rizikómentes, vagy annak vélt kamat mértéke alacsony. De egy igazi vállalkozás mindig magában foglal valamilyen mértékű kockázatot. Könnyen lehet, hogy a kölcsönt adó, a rossz tapasztalata ellenére, továbbra is új vállalkozói kamatlábakat igényel melyeket a kölcsönt felvevő nem várható, hogy vissza fog tudni fizetni…  Ha ez bebizonyosodik, akkor nem lesz lehetőség  elkerülni egy elhúzódó és  talán vége láthatatlan válságot, hacsak nem állami beavatkozással mely elősegíti és  támogatja az új befektetéseket” *

Kicsit jobban kibontva az idézet értelmét, Keynes elsősorban három szempontot emel ki, amiért egy egydimenziós, csak a monetáris eszközöket bevető gazdaságpolitika nem lehet önmagában sikeres a válságkezelésben:

1, A bankok nem olyan kamattal adják a hiteleiket amit a központi bankok meghatároznak alapkamatnak.  Nagyon jelentős eltérések lehetnek a kettő között, mert ahogy a bankok befektetéseinek értéke csökken úgy próbálják kompenzálni a kieső bevételeket a kamatmarzsok növelésével.

Ez a pont természetesen nem igaz a frissen bejelentett 250 milliárdos csomagra, hiszen ott 2%-ban van maximalizálva a bankok által felszámítható marzs. Ugyanakkor ez alig valamivel több mint a 3%át érinti a hazai KKV-knak és az írás elsősorban az alapkamat csökkentésének vagy egyéb monetáris eszközök bevetésének az önmagukban való elégtelenségére próbál rámutatni.

2, Egy válság általános velejárója, hogy a túltermelés következtében a kereskedők kénytelenek sokkal olcsóbban megpróbálni eladni az addig túlértékelt termékeiket. Amennyiben azonban az árak elkezdenek rohamos tempóban csökkenni úgy nem lehet megállítani a reálkamatok növekedését, mivel a nominális kamatlábak nem mehetnek 0% alá.

3, A vállalkozások befektetési kedve nem csak attól függ, hogy milyen áron tudnak hitelhez jutni, hanem attól is, hogy előreláthatólag képesek lesznek-e azt visszafizetni. Ha várható profit elmarad a hitelhez jutás költségének mértékétől, akkor nincs olyan alacsony alapkamat, ami meggyőzhetné őket arról, hogy hitelt vegyenek fel új befektetésekhez. Márpedig egy válság közepén ahol mindenki csak eladni és megtakarítani próbál nagyon bizonytalan egy új befektetés megtérülése.  

Nem meglepő hát, hogy annak ellenére, hogy az EKB vagy az Angol Nemzeti Bank immár évek óta  0% körül tartja az alapkamatot, mégse látszanak a növekedés jelei se az Unióban se a briteknél. Ők is megfeledkeznek ugyanis a GDP recept másik felének szükségességéről: a fiskális stimulusról. Japánban 15 évig próbálkoztak pusztán monetáris eszközökkel látható növekedést generálni, sikertelenül, de már ott is kezdik felfedezni (jobban fogalmazva újra felfedezni) az állami beavatkozás szükségességét.

Ennek a fényében érdemes, még ha csak felületesen is, de nagyító alá venni a rekord alacsony költségvetési hiány „sikerét” is, az ugyanis a kormány fiskális politikájának a következménye. A KSH adatai szerint csak 2011-hez képest, a kiadások 0,6 százalékkal csökkentek tavaly, amit mégis fejlesztésre költünk azt vagy hatékonytalanul (pl. uniós pénzek és vidéki szökőkutak) vagy „mutyira”, korrupcióra, fölösleges atomerőműre és stadionokra. Az utóbbival egyébként a legnagyobb baj, hogy roppant versenyképtelen is így hiába magyar, alacsony a hozzáadott értékbeli tartalma és nem segíti a növekedéshez Schumpeter által létfontosságúnak tartott innovációt. Továbbá az ad hoc típusú törvényhozás, az évközben kivetett adók, a „LexBarátokagazdaságban” törvények mind csak növelik a potenciális befektetők bizonytalanságát.  Így már már-már törvényszerű, ha a bankok részéről most is létező – még ha szigorú feltételekkel is – kínálat iránt  elmarad a kereslet. Pedig értelmes befektetésekkel, kiszámítható gazdaságpolitikával és egy erős –a Transparency International által már kidolgozott – anti-korrupciós intézményi háttérrel, már rövidtávon is GDP-ben mérhető eredményeket lehetne elérni, akár anélkül, hogy nőne az ország kitettsége. A panelfelújítás, helyi energetikai befektetések vagy a világon az itt egyik legjobban megtérülő oktatásra való jelentős mértékű ráfordítások mind ezt segítenék. 

Az Orbán kormánynak volt egy gyenge kezdeményezése az Uniónál még kormányra kerülésük elején annak érdekében, hogy engedje nekik növelni a hiányt, ám süket fülekre talált. Azóta egy éles jobb kanyart véve a hiánycsökkentés élharcosaivá váltak. Vannak olyan vélemények, hogy csupán azért teszik mert szeretnének még ebben az évben kikerülni a túlzottdeficit eljárás alól, hogy a 2014-es választások előtt látványos és rendszertelen osztogatásba kezdhessenek. Legyen akár ez a cél akár nem, az biztos, hogy így nem lesz növekedés az országban és legjobb esetben is egy helyben fog toporogni gazdaság. Ugyanakkor meglepő is lett volna azt várni kormánytól, hogy Keynes tanácsait követve keressenek kiutat a válságból, ugyanis a kirajzolódó irány jobban beleillik egy konzervatív vezetés gazdaságpolitikájába.

A kormány unortodoxnak nevezett ám nagyon is ortodox intézkedései sorának csak egy újabb eleme a monetáris eszközök erőltetése és a fiskálisok mellőzése. Az egykulcsos adóval vagy a flexibilis munkavállalói jogokkal megkezdett tendenciát folytatva ismét a neoliberális iskola eszközeit veti be, amikor a növekedés beindítását szinte kizárólag a piacra bízza. Ha ez sikerrel járna, akkor Matolcsy Györgynek ez lenne a harmadik történelmi eredménye 4 év alatt. Magyarország lenne az első olyan ország ahol a piacfundamentalista gazdaságpolitika közel 40 éves dominanciája után sikert tudna felmutatni.

*eredeti szöveg: „Cheap money means that the riskless, or supposedly riskless, rate of interest will be low. But actual enterprise always involves some degree of risk. It may still be the case that the lender, with his confidence shattered by his experience, will continue to ask for new enterprise rates of interest which the borrower cannot expect to earn … If this proves to be so, there will be no means of escape from prolonged and perhaps interminable depression except by state intervention to promote and subsidize new investment”

Forrás: Activites 1931-9: World Crises and Policies in Britain and America (1982)

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

Milyen egy kompromisszumok nélküli liberális program?  Nem olyan, mint Fodor Gábor új pártjáé.

 „(…)egyetlen érdemi erő sincsen, amely a liberális értékeket kompromisszum nélkül képviselné. Ezért kell egy liberális párt” – mondta Fodor Gábor, aki ezért alapít egyet.  A párt programjának első változata  tartalmazza a „valódi egykulcsos adót : szektorsemlegesen, valamennyi jövedelemre”.

Ez lenne tehát a liberalizmus kompromisszumok nélkül? Fodor szerint bizonyára igen. A liberalizmus alapítói szerint viszont aligha. Rousseau, Locke, Bentham, John Stuart Mill a szabadságot úgy értelmezték, mint jogokat. Fodor új pártja azonban – Fodor egykor párttársához, Kóka János vezette kései SZDSZ-hez hasonlóan – a programrészlet alapján a gazdasági liberalizmus mellett kötelezte el magát.  Igaz, emellett kiállnának a kisebbségi csoportok jogaiért is. A cikkben leírtak alapján úgy tűnik, közös csomagot készítenek a kulturális és a gazdasági liberalizmusból, folytatva a kései SZDSZ hagyományait.  Ez olyan, mintha a rántott hús mellé tejberizst tálalnának.

A gazdasági liberalizmusnak ugyanis nincs köze a felvilágosodás nagy filozófusaihoz, vagy az emberi jogokhoz, az eszmei forrásvidéke elsősorban Adam Smith, a Nemzetek gazdagsága című könyve.  Ennek lényege a piaci koordinációban való hit, hogy a piac „láthatatlan keze”, amely a lehető legjobban rendezi el a dolgokat, ezért a lehető legkisebb állami beavatkozásra van szükség (az állam legyen „éjjeliőr”).

Olyannyira nem tartozik össze a gazdasági és politikai liberalizmus, hogy könnyen ellentétbe is kerülhetnek. A Samuelson és Nordhaus féle nagy -  egyetemi tankönyvkényt használt – Közgazdaságtan egyik korábbi kiadásában arra figyelmeztetett, hogy  az ír éhínség – milliónyi ír halt éhen, további milliók vándoroltak ki - piaci koordináció mellett ment végbe. A piaci koordináció pedig alkalmasint azt jelentette, hogy az ír termés egy részét Angliába exportálták. (A történet a későbbi kiadásokból már kimaradt.)

Amíg az gazdasági liberalizmus a javak szélsőségesen egyenlőtlen elosztását eredményezi, addig a politikai liberalizmus az élethez, az egészséghez, a boldogság kereséséhez való jogot hangsúlyozza, mint általános emberi jogokat. Nyilvánvaló, hogy ezek a jogok nem érvényesülhetnek egy olyan világban, ahol szélsőséges a gazdasági egyenlőtlenség. Az igazi liberalizmus tehát kész szembeszállni a gazdasági liberalizmussal, és lefogni a piac láthatatlan kezét, ha szükséges. (Az ír sztori itt.)

Félreértés ne essék: a piaci hajtóerők szükségesek egy jól működő gazdasághoz. De a vakhit a piacban katasztrófához vezethet, amire a jelenlegi, elhúzódó válság is kiváló példa.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

Másképp növelné a foglalkoztatást az IMF, mint az Orbán-kormány, és kétharmados arányban igazuk is van.

Ha alaposabban megnézzük az IMF pénteken nyilvánosságra hozott riportját (pdf), itt-ott mintha a sietség nyomait fedeznénk föl.  Az 5. oldalon a 2012-es 18 százalékos minimálbéremelés besoroltatik a háztartások jövedelmét támogató intézkedések közé, pedig ez a nettó minimálbér szintjén jelentős reálcsökkenés volt (nominálisan nagyjából szinten maradt).

Arra is gyanakodni lehet, hogy az IMF szakértői nem mélyedtek el abban a jellegzetesen magyar problémakörben, mekkora gond a csalárd céllal, ipari mennyiségben rövid időre létrehozott, majd megszüntetett cégek témája, ezért javasolják a cégalapítás terheinek csökkentését (legalábbis a 17. oldal lábjegyzete arra enged következtetni, erre gondolnak, amikor elhárítanák a „vállalkozói szellem” elől az akadályokat.) Máshol viszont az évi 500 milliárdra becsült áfacsalással szembeni fellépést szorgalmazzák, amelyet viszont akadályozna a cégalapítás szabályainak újbóli lazítása.

Amiben az IMF-nek azonban kétharmados arányban igaza van – ami ugye nem rossz arány – az a foglalkoztatottság növelésének kérdése.

Az elemzés röviden összefoglalja a kormány foglalkoztatást ösztönző intézkedéseit: a munkanélküliség és jóléti ellátások szigorítását, a közmunka program  bővítését, az adókulcs csökkentését, a járulékcsökkentést bizonyos szegmensekben.  Ezek eredménye ismert: a foglalkoztatottság nőtt, a munkanélküliség (mivel ugye többen szeretnének dolgozni ugyan, mint korábban, de nincs rá lehetőségük) magas szinten maradt.

Majd ismerteti az elemzés az  IMF stábjának javaslatait a foglalkoztatás növelésére:

1. Foglalkoztatásbarát adóztatása az alacsony jövedelműeknek (nyilvánvalóan adójóváírás, vagy más típusú adókedvezmény, jelenleg ugyanis a minimálbérre is 16 százalékos az szja).

2. A közmunkaprogramok átalakítása képzési és kompetencia (képesség) fejlesztő programokká

3. A nők foglalkoztatottsági arányának növelése úgy, hogy az IMF szerint túl hosszú ideig kapott anyasági pénzbeli ellátásokat át kellene csoportosítani magas színvonalú gyermekellátó intézményrendszerre.

A harmadik pont ugye közgazdaságilag igaz, csak éppen a  kisgyermekek bőrére növelné a GDP-t. Ezzel az erővel a gyermekmunka bevezetését is lehetne javasolni, ez is növelné a munkaerőkínálatot, és jól felnyomná a potenciális GDP-növekedési rátát.

Jó ellátó rendszerre persze szükség van. Ha az anya gyorsan vissza akar térni a munkába, tudja azt megtenni. De ez lehetőleg az anya döntése legyen valóban, ne külső kényszer (ez a jelenlegi anyasági támogatások mellett is gyakran külső kényszer.)

Az IMF első 2 pontja viszont valóban igaz. Az adóéket az alacsonyabb jövedelműeknél az egykulcsos adó növelte, ami csökkenti a foglalkoztatást, emellett nem is méltányos.

A közmunkáról pedig régóta tudjuk, hogy a legkevésbé hatékony munkaerőpiaci eszköz.

Az Állami Számvevőszék már 2008-ban megállapította (pdf), "a magyar foglalkoztatáspolitika nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas összegeket költ a különféle átmeneti közfoglalkoztatási formák támogatására. Ezek az érintettek tartós foglalkoztathatósága szempontjából rendkívül gyenge hatékonyságúak, ugyanakkor forrásokat vonnak el a jobb hatékonyságú aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök finanszírozásától."

A képzés, a kompetenciák fejlesztése (a magyar felnőttek negyede funkcionális analfabéta, nem kellene tenni valamit?) sem csodaszer, de sokkal hatékonyabb a közmunkánál, ha a szempont az, hogy a munkanélkülieket minél nagyobb arányban  tartósan foglalkoztatottakká változtassuk.

Teljességgel érthetetlen tehát, hogy a korábbi kormányzási ciklusban elkezdett hibás politikát az Orbán-kormány miért folytatta, illetve fokozta. Félő azonban, hogy sem az IMF, sem más szervezet, vagy személy nem lesz képes meggyőzni a foglalkoztatáspolitikája ostobaságáról a regnáló kormányzatot.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

Orbán diagnózisa pontos, a válasza rossz. Magyarországon vásárlóerő-paritáson minden drága, ezen pedig logikusan csak a fizetések emelésével lehet segíteni. Az épülő gazdasági modell viszont az olcsó munkaerővel kíván versenyezni.

Vásárlóerő-paritáson az EU-ban Magyarországon a legdrágább a háztartási energia, ezért a rezsicsökkentés elkerülhetetlen – érvelt Brüsszelben a miniszterelnök. Itthon nemcsak érvelt, hanem szokott módon erőt demonstrált: aláírásgyűjtésbe kezdett, és lázadásra szólított az energetikai cégek ellen. Lassan indulhat is a Békemenet az E.ON székházhoz, amire vélhetően Ionescu is csettintene.

Az önálló szellemi alkotásra ritkán képes MSZP vette a lapot, élelmiszeráfa-csökkentést követelnek/ígérnek, hiszen az élelmiszerek is drágák vásárlóerő-paritáson. Csodálkozom, hogy a politikai elit például a szórakozás különböző válfajaiban nem követel árcsökkentést, hiszen vásárlóerő-paritáson ott is minden drága, viszont a humántőke rekreációja múlhatatlanul szükséges.

Orbán diagnózisa pontos, a válasza rossz. Magyarországon vásárlóerő-paritáson minden drága, ezen pedig logikusan csak a fizetések emelésével lehet segíteni.

Két kérdést érdemes megvizsgálnunk az ügyben. 1. Mi történne, ha hirtelen érdemben nőnének a fizetések? 2. Tehet-e a kormány bármit is a fizetések növelése érdekében?

A hazai közgazdasági gondolkodásmódba beégetett, mostanában leginkább a „londonielemzőtől” és a „piacielemzőtől” hallható válaszokat jól ismerjük, de azért idézzük fel őket. Ezek szerint ha a bérek elszakadnak a teljesítményektől, az inflációt okoz, a megugró fogyasztás megugró importot, amit kivitellel nem tudunk ellensúlyozni, így a folyamatnak gyorsuló eladósodás és gazdasági összeomlás a vége. A második kérdésre egyszerűbb a válasz: piacgazdaságban a bér a munkáltató és a munkavállaló alkujának eredménye, amihez az államnak semmi köze. A főáramú közgazdaságtan tehát a bérek kérdésében determinisztikus: nem hiszi, hogy az állam az ország jólétének alakítására a béreken keresztül befolyással lehet.

Vélhetően tévesen. Az állam most éppen jelentős fizetésemelésen van túl, a legjobban keresők és a családosok pénzét emelte meg évente 500 milliárddal (egykulcsos szja a neve a béremelésnek), úgy, hogy a fent vázolt szörnyű makrogazdasági hatásoknak nyomát sem látni. Igaz, kellett ehhez az is, hogy a dolgozó legszegényebbek fizetését csökkentették (adójóváírás- és szuperbruttó kivezetése) csakúgy, mint a munkanélküli legszegényebbekét (3 hónapig jár álláskeresési támogatás, míg a munkanélküliség átlagos időtartama 1,5 év).

Az ezredforduló után is volt állami fizetésemelés: Medgyessy Péter 50 százalékkal emelte a közalkalmazotti béreket, amit a hazai közgazdász-társadalom konszenzusosan ősbűnként emleget. Nem biztos, hogy jogosan: az infláció nem ugrott meg, a külkereskedelmi mérleg nem borult fel és az államadósság sem nőtt gyorsabban a szokásosnál. Ezeken túl halkan kérdem: ha tíz éve nem emelik 50 százalékkal az orvosok fizetését, dolgozna-e még orvos Magyarországon?

Az államnak – szintén a közkedvelt téveszmékkel ellentétben – van pénze és van mozgástere: 2011 óta például évente 500 milliárdba kerül az egykulcsos szja, de közben vettünk mintegy 20 százaléknyi Mol-részvényt 500 milliárdért, most pedig gáztározókat fogunk 230 milliárdért. Tehát a kormány, ha akarná, jobban megbecsülhetné a közszférát, különösen az egészségügyet és az oktatást, ezeken keresztül pedig az egész társadalmat. Közhely, de nem eléggé: az egészséges emberek tovább élnek, tehát tovább dolgoznak, tovább fogyasztanak, a képzett emberek pedig könnyen elhelyezkednek, jobban keresnek és több adót fizetnek.

Már rá is tértünk második kérdésünkre: mit tehet a kormány a jobb fizetésekért? Sok mindent. Például újabb és újabb adókkal nem gerjeszt állandó inflációt a bérek értékének megőrzése érdekében; szintén a közalkalmazottak, vagy a minimálbérből élők tudnának arról mesélni, hogy az éves, nálunk szokásos 5 százalékos infláció néhány év alatt hogyan porlasztja el a fizetés értékét. Ezen túl rövid távon a minimálbér meghatározásával közvetlenül, a közalkalmazotti bértábla alakításával közvetve befolyásolni tudja az állam a magánszféra fizetéseit.

Hosszú távon állami gazdaságfejlesztéssel emelhető a bérszínvonal: ideje volna kitalálni azt a gazdasági modellt, amely figyelembe veszi Magyarország természeti adottságait, ezen túl pedig szolgáltatásokra és szellemi tőkére alapul. Ami unikális, abból van pénz – egyénnek, cégnek és államnak egyaránt.

A gazdasági stratégiaalkotás feladatát a jelek szerint a kormány még fel sem ismerte: az épülő munkaalapú társadalom minden részlete (adórendszer, köz- és felsőoktatás átalakítása, Munka törvénykönyve) arra mutat, hogy a kabinet Magyarországot óriási összeszerelő üzemként képzeli el, amely olcsó és engedelmes munkaerejével kíván versenyképes lenni.  

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához!

Egyelőre az Együtt 2014 többet engedett a gazdaságpolitikai elképzeléseiből, mint a Párbeszéd Magyarországért.

Két egymástól nagyon távol álló – valójában szögesen ellentétes -  gazdaságpolitikai felfogást próbálnak összehangolni az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért politikusai, méghozzá rohamtempóban.  Miért is állítom, hogy távol állnak ezek egymástól, sőt ellentétesek?

Új liberalizmus és új baloldaliság

Ha visszagondolunk az E2014 gazdaságpolitikai prominense, Oszkó Péter korábbi közéleti szerepvállalásaira, eszükbe juthat, hogy a Reformszövetség adó munkacsoportjának vezetőjeként az egykulcsos adórendszer mellett tört lándzsát, illetve a kis és közepes keresetűek  adókedvezményének, az adójóváírásnak a fokozatos kivezetése mellett.  Pontosan ezt tette meg később az Orbán-kormány.  

Ha még jobban erőltetjük a memóriánkat, eszünkbe juthat, hogy Oszkó a tételes eho emelését is szorgalmazta (ami hátrányosabban érintette volna a kis cégeket, mint a nagyvállalatokat), és az eva jellegű átalányadók eltörlését is támogatta reformszövetségi szakértőként.  (Mindezek megvalósításához azután pénzügyminiszterként sem elég ideje, sem elég támogatottsága nem volt.)

Summa summárum, a magát politikamentes szakértőként pozícionáló Oszkó valójában  a nagyvállalati érdekek zászlóvivője.  Aligha véletlen, hogy már pénzügyminisztersége előtt is a jelentős részben nagyvállalatokat tömörítő Joint Venture Szövetség elnökségi tagja volt.  A nagyvállalati érdekek képviseletéhez passzoló ideológia pedig a neoliberalizmus, az újraelosztás és az adócentralizáció  csökkentésének a hirdetése, amelyben Oszkó jeleskedett is.  Az E2014-ben nem Oszkó az egyetlen ilyen típusú arc, például Felcsúti és Bajnai sem azok a klasszikus értelemben baloldali személyek.

A Párbeszéd Magyarországért azonban – mint az alapító nyilatkozatából is kitűnik – egy újbaloldali projekt.  Az alapító dokumentum hangsúlyozza, meg kell újítani a magyar baloldalt, szakítani kell a gazdasági liberalizmussal, meg kell szólítania a létbizonytalanságba taszított középosztály, az elszegényedő munkások, alkalmazottak, kényszervállalkozók tömegeit. A PM gazdaságpolitikusai ráadásul soha nem voltak nagyvállalati, vagy egyéb parciális érdekek szószólói. Hogyan kerül tehát a csizma a nachtkasznira? – teszik föl a kérdést más blogokban is, ha nem is éppen ebben a formában.

Minimálbér témában engedett az E2014 a PM-nek

Hogy összenő az is, ami nem tartozik össze, annak elsődlegesen természetesen az új választási rendszer az oka. Ami érdekesebb ennél, hogy miféle új gazdaságpolitikát eredményezhet az E2014 és a PM fura kényszerházassága, és mennyire igaz a vád, hogy a PM politikusainak – vagy az E2014-en belüli egykori civileknek – föl kell adniuk az elveiket.

Ami figyelmet érdemlő, hogy már az a gazdaságpolitikai prezentáció (pdf), amellyel az E2014 először előállt, progresszívebb volt annál, mint amilyet mondjuk Oszkó Péter korábbi tevékenysége alapján várhattunk volna .
Ennél is figyelmet érdemlőbb, hogy a két szervezet gazdaságpolitikusai (Oszkó Péter és Scheiring Gábor) mit nyilatkoztak az egyeztetésük után közös sajtótájékoztatójukon.

Az MTI tudósítása szerint az Együtt 2014 és a PM képviselői egyetértettek a nettó minimálbér fokozatos emelésében a létminimumig – ami nagy dolog lenne, hiszen a létminimum 2011-ben 83941 forint volt, míg a nettó minimálbér most, két évvel később 64190 forint.  És azért is nagy dolog, mivel az E2014 nem éppen a minimálbéremelés nagy barátja – tegyük hozzá, ebben a ciklusban a Fidesz sem, ha a nettó minimálbér reálértékét tekintjük (talán először idén lesz reálemelkedés, ha valóban annyira leviszi az inflációt a „rezsicsökkentés”, mint remélik, de ez messze nem látszik biztosnak – korábban e kormányzati ciklusban pedig reálcsökkenés is volt).

A minimálbér kérdésében tehát nyilvánvalóan az E2014 engedett a PM-nek. S hogy ez miért is jó, az egy nagyobb téma, egy külön posztot érdemel majd a későbbiekben. Most csak röviden utalnék arra, hogy az alacsony bér költség ágon csökkentheti a munkanélküliséget, de a kereslet ágán meg éppenséggel nagymértékben növelheti is –  az alacsony bérszint az exportra termelő nagy cégeknek jó, a  döntő mértékben a belső piacra támaszkodó kkv-knak viszont katasztrófa – márpedig a foglalkoztattak nagyobb része a kkv-szektorban van.

A közös minimálbéres álláspont arra utal mindenesetre, hogy a PM keményen tárgyalt, és ez kihúzza a talajt azok vádjai alól, akik elveik feladásával vádolják a PM-es politikusokat. (A politikában egyébként a helyes cselekvés mércéje szerintem : mennyivel sikerült hozzájárulnom a közjóhoz? Csökkent a közösség tagjainak szenvedése, vagy inkább növekedett annak nyomán, amit tettem?)

Lehet-e vegetáriánus az oroszlánból?

A kérdés csak az, hogy képes lehet a PM folyamatosan ellensúlyt képezni? Rá lehet-e venni hosszabb távon Oszkó Pétert, hogy innentől kezdve ne pusztán a nagyvállalatok, hanem a munkavállalók és a kisvállalkozók érdekei is érdekeljék? Lehet-e vegetáriánus az oroszlánból?

Bár a PM és E2014 közös sajtónyilatkozata után optimistábban látom a kérdést, mint korábban, de maradtak bennem kétségek. Hogy ellensúlyt tudjon a PM képezni, ahhoz számottevő és erősödő támogatásra lenne szüksége.  De mennyire lesz lehetősége a médiatérben, hogy megmutassa magát, s hogy bizonyítsa, külön entitás? Ez különösen nehéz lesz most, hogy ennyire gyorsan kötött választási szövetséget az E2014-gyel, nem volt lehetőség kommunikálni sem a hasonlóságokat, sem a különbözőségeket.  

Ahogy az E2014-et kényelmes gondolatilag – a sajtónak is – Bajnai-pártként kezelni, úgy könnyű lesz a választási szövetséget is úgy tekinteni, mint egy Bajnai dominálta szövetséget (még ha tényszerűen ez nem is így van). Márpedig egy ilyen kommunikációs térben nehéz lesz önálló erőnek, bizonyos kérdésekben ellensúlynak látszani.  Az akár hamis látszat pedig, akárcsak a pénzügyi piacokon (ld. Soros bármelyik piacról írott könyvét), egy idő után visszahat a fundamentumokra, önbeteljesítő jóslatként működve. A politika logikájából következően egy idő után valóságosan is nehéz lesz ellensúlynak maradni, kivéve, ha valamiképp mégis sikerülne – áttörve nem utolsó sorban a sajtómunkások előítéletein is - az önálló arcélt megmutatni.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

Távolodunk az EU centrumától és nő a nyomor. A régi folyamatot az új rend vélhetően gyorsítja.

Hanyatlik a nyugati civilizáció, végső válságát éli a megújulásra képtelen jóléti társadalom; az új gazdasági modell, a munka alapú társadalom Magyarországon épül, mintául szolgál majd Nyugat-Európának, ráadásul térségünket – nyilván az erős és egységes Magyarország vezetésével – a válság után beinduló növekedés motorjává teszi – halljuk nagyjából negyedévente Orbán Viktor miniszterelnöktől, aki számos intellektuális kihívást rejtő gondolatsorát megosztotta már az EU vezetőivel is. Sajnos reakcióikról nem érkezett híradás.

Próbáljuk meg felületesen, de több oldalról megvizsgálni az alaphelyzetet: látszanak-e a rothadás jelei az EU centrumában? Látszik-e a magyar modell bármiféle eredménye itthon?

Empirikus vizsgálatként Magyarország nyugati határának átlépését javasolnám. Ha körülnéztünk, és nem látjuk a pusztulás nyomait, próbáljunk elbeszélgetni egy Ausztriában dolgozó honfitársunkkal – nem nehéz ilyet találni. Tőle megtudhatjuk, hogy a legegyszerűbb ausztriai munkáért (takarítás, sörcsapolás) nettó 1500 euró jár, ami mintegy 450 000 forint, miközben az árszínvonal a kiskereskedelemben érdemben nem különbözik. Itthon ez jó középvezetői-, vagy rossz felsővezetői fizetés, miközben 4 millióan élnek a létminimumon, vagy az alatt (ennek összege a KSH szerint 2011-ben 83 941 forint volt). Tehát: Orbán remélt korszakváltásának nincs nyoma.

A gyakorlat után próbálkozzunk meg egy szintén felületes elméleti közelítéssel: vessünk egy pillantást az EU-tagországok növekedési adataira az Eurostat honlapján. Ezt találjuk:  

GDP-növekedés, EU-centrum, 2010, 2011, 2012

Németország: 4,2, 3,0, 0,7
Egyesült Királyság: 1,8, 0,9, 0,2
Franciaország: 1,7, 1,7, 0
Olaszország: 1,8, 0,4, -2,2
Ausztria: 2,7, 0,7, 0,7
Finnország: 2,8. -0,2, 0,3
Svédország: 3,7, 1,0, 1,3

EU-periféria, 2010, 2011, 2012:

Bulgária: 0,4, 1,7, 0,8
Csehország: 2,5, 1,9, -1,1
Lengyelország: 3,9, 4,3, 2,0
Görögország: - 4,9, -7,1, -6,4
Spanyolország: -0,3, 0,4, -1,4
Szlovákia: 4,4, 3,2, 2,0
Románia: -1,1, 2,2, 0,2
Magyarország: 1,3, 1,6, -1,7

A növekedési adatokat a különböző közgazdasági iskolák különbözőképpen magyarázzák. Magam annak az iskolának volnék a híve, amelyik szerint a multik beruházásaira és az olcsó magyar munkaerőre építő gazdasági modell nemcsak kifulladt, de általános nyomort okozott: az alacsony bérszínvonalat ugyanis kevés adóbevétellel, ezért egyre szűkülő állami szerepvállalással társította.

Mindezekről később nyilván sok szó lesz ezen a blogon, most csak rögzítsük az adatsorokra pillantva: az elmúlt három évben (is) folyamatosan távolodtunk az EU centrumországaitól. Tehát: Orbán remélt korszakváltásának nincs nyoma.

Nem is lesz: a 2007 óta (!) csökkenő kiskereskedelmi forgalom (a bolti eladások összmennyisége) januárban  4,1 százalékkal zuhant.

Nem az elrugaszkodás évének tavaszát köszöntjük.  

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához!