Gazdpol

Matolcsy leckéjét mondta föl Oszkó Péter a Progresszív Gazdaságpolitika Alapítvány keddi konferenciáján.

Éllovasból sereghajtó -  ez egy Matolcsy-könyv címe volt.  Igen, pont ez a sokat szidott Matolcsy hintette el azt a gondolatot – méghozzá óriási sikerrel-, hogy a 2002 óta a gazdasági növekedés lelassult, és a növekedésben ránkvernek a velünk versenyző régiós országok.

Méghozzá – jó publicistaként, mert szerintem ezt az erényét nem kellene tőle elvitatni – eléggé meggyőzően, hiszen egymásra téve a növekedési adatokat, valóban tényszerűen az látszik, hogy a többi régiós ország növekedési üteme „elhúz” a magyaréhoz képest.

Matolcsy természetesen magyarázattal is szolgált: az ok a szerinte rossz gazdaságpolitika, a hibás az MSZP-SZDSZ koalíció.

Talált volna pedig  egyszerűbb okot is Matolcsy, ha nem a Fideszhez kötődő közgazdász: Magyarország privatizált, illetve tárta szélesre a kapukat a külföldi tőke előtt a régióban a leghamarabb, illetve a legnagyobb mértékben. Ezért volt viszonylag magas a növekedési ütem: a gyárakat betelepítették, azok elkezdtek – elsősorban exportra – termelni, tehát erősen nőtt a GDP. (A GDP a bruttó hazai terméket jelenti, mindegy, külföldi, vagy hazai a cégtulaj.) Egy idő után már nem volt mit eladni, a beáramló működő tőke lelassult, a GDP növekedési üteme csökkent.

Időközben azonban a régiós országok Magyarországhoz képest nagy késéssel, jóval kisebb mértékben, de elkezdtek privatizálni. Megindult a működő tőke beáramlás, s ennek nyomán a termelés növekedése, meglódult a GDP.

No, de miért is érdekes mindez? Mert épp ez a téma volt az egyik, amely előjött, és vitát gerjesztett a Progresszív Gazdaságpolitika Alapítvány keddi konferenciáján, ahová én is ellátogattam.

Kimerült a magyar fejlődési modell: a privatizáció lecsengésével, ezzel összefüggésben a tőkeimport csökkenésével kimerültek a jelenlegi, multinacionális vállalatokra alapozott modell növekedési lehetőségei – lényegében erre mutatott rá Gerőcs Tamás és Sebők Miklós előadása is.

S mit tett erre Oszkó Péter? Válaszul szépen fölmondta Matolcsy leckéjét a növekedésről, arról, hogy megelőztek bennünket a régiós országok, és hogy  ennek oka a rossz gazdaságpolitika volt, és persze nem maradt el a szlovák példára hivatkozás sem.  

A konferencia a címe szerint egy progresszív gazdaságpolitikai fordulat lehetőségeiről szólt.  A magam részéről bajosan látok erre bármiféle lehetőséget, különösen e konferencia után.

(Amikor a kutatás anyaga nyilvánosan elérhető válik, akkor magáról a konferencia általános témájáról, a "progresszív gazdaságpolitikai alternatíváról" is írni fogok.)

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához!

Talán nem haszontalan a legújabb MSZP-kampány kapcsán beszélni arról, hányan is élnek a létminimum alatt.

„(..)négymillió a szegény ember, közülük másfél millióan a létminimum alatt élnek” – az MTI beszámolója szerint többek között ez hangzik el az MSZP legújabb kampányfilmjében.

De létezhet ez? A létminimum 2011-ben 83941 forint volt a KSH szerint, de az a KSH-kiadvány, amelyben ez a legfrissebb adat van, arra nem tér ki, hány ember is él a létminimum alatt.

Szerencsére azonban az egy évvel korábbi, létminimumról szóló KSH-kiadvány (pdf) erre is kitér, s azt írja, hogy a lakosság 37 százalékáról van szó.  Ami kb. 3,7 millió embert jelent. Ha feltételezzük, hogy 2010 óta nem csökkent drasztikusan a létminimum alatt élők száma – azt hiszem, joggal gondolhatjuk, hogy nem csökkent, valószínűleg inkább nőtt – akkor máris előállt a megfejtés.

Igen, bármilyen soknak is tűnjön – valóban sok – közel  4 millióan élnek a létminimum alatt.

Hogy mennyi a szegény, az már fogósabb kérdés, többféle megközelítése van, arra nincs egyféle válasz. Hogy mennyien élnek a létminimum alatt, az viszont egyértelmű.

Ennélfogva az is egyértelmű, hogy Magyarországon a lakosság alsó harmada a legalapvetőbb szükségleteit is nem, vagy csak részben képes kielégíteni.  Jó lenne, ha ezt a politikai erők tudnák.  A kormányzatiak és az ellenzékiek is.

Matolcsy jegybankelnökké válása remek apropónak tűnhet arra, hogy Matolcsy unortodox, nem szokványos gazdaságpolitikai intézkedéseit okoljuk minden bajunkért. Jóllehet nem ezekkel van a baj, hanem a nagyon is szokványos, az első Orbán-kormány idejéből ismerős húzásokkal.

Az állításom rendkívül provokatív: úgy vélem, Matolcsy szokványos intézkedéseivel van a probléma, azokkal a neokonzervatív ideológián alapuló elemekkel,  amelyek már az első Orbán-kormány idejéből is ismerősek, az egyesek által szent borzadállyal emlegetett unortodox intézkedések pedig – ha nem is minden részletüket, de legalábbis a lényegüket tekintve - rendben vannak. Nézzük tehát először a főbb  szokványos intézkedéseket.

1.    Egykulcsos adó és az adójóváírás kivezetése

Bár Európa boldogabbik felén nem, Magyarországon ez nagyon is ortodox intézkedésnek számított, a legtöbb főáramhoz sorolt, tekintélyes magyar közgazdák támogatták az elképzelést. Beleértve Oszkó Pétert is, aki a Reformszövetség idejében még az egykulcsos adó mellett, és az adójóváírás ellen érvelt, jelenleg pedig éppen fordítva.

Matolcsy ezen nagyon is ortodox, a kevésbé jól keresőket hátrányosan érintő intézkedéscsomagja jelentősen hozzájárul a reálbérek, így a  vásárlóerő csökkenéséhez,a  recesszió elmélyítéséhez.  Alighanem ezzel ártott a legtöbbet.

Nyilvánvaló egyébként,  hogy az egykulcsos adó és az adójóváírás kivezetése sem ésszerű meggondolásokon alapult, hanem a korábbi Orbán-ciklusból ismerős „hozzuk helyzetbe a tehetősebbeket” filozófiájából.  

2.    A költségvetési kiigazítás megspórolása a szociális kiadásokon

Ortodoxabbat el sem lehet képzelni annál, minthogy a költségvetési megszorításokat a szociális kiadások intenzív lefaragásával hajtják végre.  A szociális célú kiadások befagyasztása, illetve egyes esetekben nominális csökkentése embertelensége mellett tovább csökkentette a vásárlóerőt, belehajtva az országot abba a negatív spirálba, amelytől egyébként szerte Európában más országok is szenvednek.

S nézzük a legfontosabb nem szokványos intézkedéseket.

1.    A nyugdíjkassza kvázi államosítása

A módszer (közönséges zsarolás) ugyan vitatható, mindemellett nem véletlen, hogy Stiglitz, a Világbank volt alelnöke elhibázottnak tartja a K-Európára rátukmált magánnyugdíjpénztáras reformot. Stiglitznek  – vagy a magyar Kun Jánosnak – sokkal jobb érveik vannak a pénztári rendszer ellen, mint Selmeczi Gabriellának. Ezek közül a legfontosabb talán az átmenettel járó költségvetési terhek. Abszurd volt, hogy a pénztárak végső soron azokból az állampapírokból vásároltak, amelyeket a magánpénztárival kombinált vegyes rendszerre történő átállás miatt kellett kibocsátani. A kvázi államosítás óriási könnyebbség a hazai költségvetésnek.


2.    Ágazati különadók bevezetése,

Matolcsy azokat a nagyvállalatokat terhelte meg különadóval, amelyek a fix infrastruktúra miatt elmenni nem tudnak. Ráadásul olyan módon, hogy a transzferárazással sem tudnak kibújni alóla. Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy a cégek simán ráterhelik az adóemelést a fogyasztókra,  nincs az a piac, ahol ez ilyen egyszerűen menne. Ez még a tranzakciós adónál sem igaz, de erről még külön beszélünk.

Azok a cégek fizetnek végre több adót, amelyek korábban nem igazán vették ki a részüket a közteherviselésből, ami nem baj.

A bankadónál azért nem ennyire tiszta a kép,  a bankok megsarcolása, és  a legjobb helyzetű adósok (végtörlesztés) premizálása helyett helyett sokkal helyesebb lett volna az unortodoxiát  a devizahitelkérdés valódi megoldására összpontosítani.

3.    Tranzakciós adó és matelcsi

Az olyannyira szidott új adófajták abból a szempontból mégiscsak  jók, hogy a végfogyasztók szempontjából kis összegekre porlasztódnak a végső soron mégis több tízmilliárd forint állami bevételt generáló adófajták.  Ha a szolgáltatók deklarálják is, hogy bizony ez megjelenik a számlán, a fogyasztó olcsóbb szolgáltató után nézhet a piacon. Igaz, hozzá kell tenni, sajnos ezt nem mindenki teheti meg, a hűségszerződések, vagy a bankhoz kötő hitel miatt.

4.    Nyomásgyakorlás a monetáris politikára

A legidőszerűbb pont, természetesen nem Matolcsyék kezdték hazánkban.  Ezen illene talán a legjobban fölháborodni. Az igazság az, hogy a válság rámutatott arra, hogy a jegybanki függetlenség nem maga a csoda. Greenspan túl sokáig, túl alacsonyan tartotta a kamatokat, felelősségét a válságban részben elismerte. Simor túl sokáig, túl magasan tartotta a kamatokat, a felelősségét nem ismerte el , csak annyiban, hogy többször kellett volna figyelmeztetnie a devizahitelezés veszélyeire.
A „galambok”, a  tanács külső tagjai által kierőszakolt kamatcsökkentések mindenesetre egyelőre nem mentek túl a piac tűréshatárán.

 ---

A provokációnak még nincs vége. Az eddigieknél is provokatívabb állításom az, hogy az ellenzék impotenciája abban is tetten érhető, hogy csak azt tudják harsogni Matolcsyról , mondjon le, dilettáns, stb.  Amelyik erő képes lesz szétszálazni elemeire Matolcsy gazdaságpolitikáját, és annak egyes elemeire reagálni, az legalábbis egy lépést tesz majd előre.