Orbán diagnózisa pontos, a válasza rossz. Magyarországon vásárlóerő-paritáson minden drága, ezen pedig logikusan csak a fizetések emelésével lehet segíteni. Az épülő gazdasági modell viszont az olcsó munkaerővel kíván versenyezni.

Vásárlóerő-paritáson az EU-ban Magyarországon a legdrágább a háztartási energia, ezért a rezsicsökkentés elkerülhetetlen – érvelt Brüsszelben a miniszterelnök. Itthon nemcsak érvelt, hanem szokott módon erőt demonstrált: aláírásgyűjtésbe kezdett, és lázadásra szólított az energetikai cégek ellen. Lassan indulhat is a Békemenet az E.ON székházhoz, amire vélhetően Ionescu is csettintene.

Az önálló szellemi alkotásra ritkán képes MSZP vette a lapot, élelmiszeráfa-csökkentést követelnek/ígérnek, hiszen az élelmiszerek is drágák vásárlóerő-paritáson. Csodálkozom, hogy a politikai elit például a szórakozás különböző válfajaiban nem követel árcsökkentést, hiszen vásárlóerő-paritáson ott is minden drága, viszont a humántőke rekreációja múlhatatlanul szükséges.

Orbán diagnózisa pontos, a válasza rossz. Magyarországon vásárlóerő-paritáson minden drága, ezen pedig logikusan csak a fizetések emelésével lehet segíteni.

Két kérdést érdemes megvizsgálnunk az ügyben. 1. Mi történne, ha hirtelen érdemben nőnének a fizetések? 2. Tehet-e a kormány bármit is a fizetések növelése érdekében?

A hazai közgazdasági gondolkodásmódba beégetett, mostanában leginkább a „londonielemzőtől” és a „piacielemzőtől” hallható válaszokat jól ismerjük, de azért idézzük fel őket. Ezek szerint ha a bérek elszakadnak a teljesítményektől, az inflációt okoz, a megugró fogyasztás megugró importot, amit kivitellel nem tudunk ellensúlyozni, így a folyamatnak gyorsuló eladósodás és gazdasági összeomlás a vége. A második kérdésre egyszerűbb a válasz: piacgazdaságban a bér a munkáltató és a munkavállaló alkujának eredménye, amihez az államnak semmi köze. A főáramú közgazdaságtan tehát a bérek kérdésében determinisztikus: nem hiszi, hogy az állam az ország jólétének alakítására a béreken keresztül befolyással lehet.

Vélhetően tévesen. Az állam most éppen jelentős fizetésemelésen van túl, a legjobban keresők és a családosok pénzét emelte meg évente 500 milliárddal (egykulcsos szja a neve a béremelésnek), úgy, hogy a fent vázolt szörnyű makrogazdasági hatásoknak nyomát sem látni. Igaz, kellett ehhez az is, hogy a dolgozó legszegényebbek fizetését csökkentették (adójóváírás- és szuperbruttó kivezetése) csakúgy, mint a munkanélküli legszegényebbekét (3 hónapig jár álláskeresési támogatás, míg a munkanélküliség átlagos időtartama 1,5 év).

Az ezredforduló után is volt állami fizetésemelés: Medgyessy Péter 50 százalékkal emelte a közalkalmazotti béreket, amit a hazai közgazdász-társadalom konszenzusosan ősbűnként emleget. Nem biztos, hogy jogosan: az infláció nem ugrott meg, a külkereskedelmi mérleg nem borult fel és az államadósság sem nőtt gyorsabban a szokásosnál. Ezeken túl halkan kérdem: ha tíz éve nem emelik 50 százalékkal az orvosok fizetését, dolgozna-e még orvos Magyarországon?

Az államnak – szintén a közkedvelt téveszmékkel ellentétben – van pénze és van mozgástere: 2011 óta például évente 500 milliárdba kerül az egykulcsos szja, de közben vettünk mintegy 20 százaléknyi Mol-részvényt 500 milliárdért, most pedig gáztározókat fogunk 230 milliárdért. Tehát a kormány, ha akarná, jobban megbecsülhetné a közszférát, különösen az egészségügyet és az oktatást, ezeken keresztül pedig az egész társadalmat. Közhely, de nem eléggé: az egészséges emberek tovább élnek, tehát tovább dolgoznak, tovább fogyasztanak, a képzett emberek pedig könnyen elhelyezkednek, jobban keresnek és több adót fizetnek.

Már rá is tértünk második kérdésünkre: mit tehet a kormány a jobb fizetésekért? Sok mindent. Például újabb és újabb adókkal nem gerjeszt állandó inflációt a bérek értékének megőrzése érdekében; szintén a közalkalmazottak, vagy a minimálbérből élők tudnának arról mesélni, hogy az éves, nálunk szokásos 5 százalékos infláció néhány év alatt hogyan porlasztja el a fizetés értékét. Ezen túl rövid távon a minimálbér meghatározásával közvetlenül, a közalkalmazotti bértábla alakításával közvetve befolyásolni tudja az állam a magánszféra fizetéseit.

Hosszú távon állami gazdaságfejlesztéssel emelhető a bérszínvonal: ideje volna kitalálni azt a gazdasági modellt, amely figyelembe veszi Magyarország természeti adottságait, ezen túl pedig szolgáltatásokra és szellemi tőkére alapul. Ami unikális, abból van pénz – egyénnek, cégnek és államnak egyaránt.

A gazdasági stratégiaalkotás feladatát a jelek szerint a kormány még fel sem ismerte: az épülő munkaalapú társadalom minden részlete (adórendszer, köz- és felsőoktatás átalakítása, Munka törvénykönyve) arra mutat, hogy a kabinet Magyarországot óriási összeszerelő üzemként képzeli el, amely olcsó és engedelmes munkaerejével kíván versenyképes lenni.  

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához!