Meglepően hangozhat, hogy kerüld el több különböző rangsor által is a világ legjobb egyetemeként értékelt Harvard bármelyik képzését is, én most mégis ezt tanácsolom. A közelmúltban ugyanis kisebb-nagyobb botrányok sora kezdte ki az egyetem közgazdasági képzésének jó hírnevét, és degradálta az ott kutató/tanító professzorok egy részét híresből csupán hírhedté. 

Az első és talán legismertebb eset még 2004-ből származik. Az akkor még Larry Summers által vezetett egyetem közgazdászprofesszorát, Andrei Shleifer-t visszaéléssel vádolták meg. Shleifer volt az egyetem által Oroszországba delegált szakértő, aki tanácsokkal látta el Borisz Jelcint és kormányát a történelem talán legkatasztrofálisabbra sikerült privatizációjának kivitelezésében. Pozíciójának köszönhetően belső információk ezreivel volt tisztában, amiket mesterien alkalmazott, amikor az orosz állampapírokkal kereskedett szabadidejében, és ért el Soros Györgyöt megszégyenítő profitot. A Shleifer ellen visszaélés miatt indított eljárás végül 2006-ban zárult le, amiben 26.5 millió dolláros kártérítésre kötelezték. Ám annak ellenére, hogy egy 2004-es végzés is őt és nem a kormánnyal szerződésben álló Harvardot nevezte meg felelősnek, az egészet az egyetem fizette ki.

Ezt követően Larry Summersnek sikerült egy lapáttal rátennie és tovább rombolni az egyetem renoméját, miután bármiféle belső vizsgálat indítása nélkül visszahelyezte régi barátját tanári pozíciójába. Summers később az Obama kormány hivatalos tanácsadója lett – mint az adócsökkentés és dereguláció főszónoka – míg Shleifer a mai napig az egyetemen tanít.(Részletesebben itt.)

A "növekedés beindítása megszorításokkal" tana

A neves intézmény következő három megszégyenült professzora már inkább szakmai, mintsem morális okok miatt került a kritikák középpontjába. Az első egy 2009-ben készült tanulmány eredménye, amelyet az egyetem egy másik közgazdászprofesszora, Alberto Alesina jegyezz – másodmagával. Ebben röviden azt próbálta bebizonyítani, hogy stagnáló vagy válságban lévő gazdaságoknál a legjobb recept a növekedés beindításához az adócsökkentésen és megszorításokon (a politika nyelvén „strukturális reformokon”) keresztül vezet. Később ez a teória az „expanzív megszorítás” nevet kapta, mely két szó egymás mellett pont olyan nonszensznek hat, mint például „Matolcsy szenzációs gazdasági miniszter”.

A növekedéshez jó monetáris és fiskális gazdaságpolitika szükséges aktív állami befektetésekkel, ahogy azt Japán, az Abenomics bizonyítja is mostanában. Az Alesina által kialakított gazdasági recept mindezek ellenére követőkre talált: a dél sanyargatója, Angela Merkel (és mint ilyen az EU), a neokonzervatívok példaképe, David Cameron és a Fidesz amerikai testvérpártja, a Republikánusok mind magukévá tették az ott leírtakat. Ám Európa silány és Nagy Britannia egészen siralmas eredményei egyértelműen mutatják Alesina elképzelésének sikertelenségét. Ami nőtt az ezen alapuló intézkedések hatására az a munkanélküliség, szegénység, egyenlőtlenség és a recesszió. Arról nem is beszélve, hogy magát a tanulmányt több neves közgazdász is kikezdte az abban felmerülő pontatlanságok miatt. Talán mondanom se kell, hogy Alesina a mai napig a Harvardon tanít.

Számítási hibák: nem csökkenés, növekedés

Ám amíg Alesian tanulmányában csak pontatlanságok voltak, addig a Harvard két másik közgazdász professzora 2010-ben készült irományában már olyan bődületes hibákat vétettek, ami talán csak ahhoz hasonlítható, minthogy Hajdú Péternek műsorkészítésre adtak lehetőséget. A Carmen Reinhart és Kenneth Roggoff által megfogalmazott teória szerint azon országok gazdaságának a növekedéspotenciálja jelentősen csökken, ahol 90%-ot meghaladja a GDP - arányos államadósság.

Ilyen leegyszerűsített formában már alapállítás is hamis volt, mert több ország példája (pl. Új- Zéland) is bizonyította, hogy bőven 90% feletti GDP – arányos államadósság mellett is sikerült robosztus növekedést produkálniuk. Meglepő módon pontosan az ilyen országok maradtak ki a két közgazdász számításaiból. Ez már önmagában is alapot szolgáltathatna a kritikára, ám mint arra pár hónapja egy a massachusetts-i egyetem közgazdasági alapképzésében résztvevő hallgató rámutatott, a számításokhoz használt Excel táblában is alapvető hibákat vétettek, és sokszor ok nélkül kaptak nagyobb súlyt olyan országok melyek az ő teóriájukat bizonyították. Mint később kiderült a helyes számításokkal, nem hogy nem csökkenés hanem átlagosan 2,2%-os bővülés mutatható ki a különböző országok esetében.

Két újabb Harvardi és megszorításpárti közgazdász megszégyenülése mellett azért is van különleges jelentősége az esetnek, mert erre a tanulmányra is több neves (jobboldali) döntéshozó hivatkozott megszorító politikájuk magyarázataként. Először Paul Ryan, a republikánusok költségvetésért felelős vezetője, majd Oli Rehn monetáris és gazdasági ügyekért felelős uniós biztos és végül – de nem utolsó sorban – Orbán Viktor is. Reinhart és Roggoff kénytelenek voltak magyarázkodni, és mindamellett, hogy a számítási hibáikat beismerték, azt nem fogadták el, hogy a teóriájuk is alapvetően téves volt – hiába dőlt meg az összes addig sem létező empirikus bizonyíték rá. Mindketten továbbra is a Harvard professzorai.

Az  - eddig – utolsó magyarázkodásra kényszerült Harvardi professzor, a gazdaságtörténetet tanító és mindig ideges Nial Fergusson volt. Fergusson arra a kikezdhetetlen logikájú következtetésre jutott még áprilisban, hogy Keynest azért nem érdekelte, hogy milyen hatása lesz hosszú távon az általa recesszió idején preferált expanzív fiskális és monetáris politikának, mert meleg volt és nem volt gyereke. Fergusson először bocsánatot kért, de aztán nehezen viselve az őt ért kritikákat nem bírta és ismét támadásba lendült, picit tovább rontva a helyzetét.

Érdemes megjegyezni a kijelentésével kapcsolatban, hogy a Keynest követő közgazdászok nagyon is érdekeltek a hosszú távú fenntarthatóságot illetően – már csak ezért is van az, hogy inkább ők azok akik megoldásokat keresnek a globális felmelegedés problémájára – de azt véleményük szerint a rövid távon kell megalapozni infrastrukturális és oktatásba való befektetésekkel, és nem megszorításokkal. Fergusson kijelentése persze nem volt hatással a vezető európai döntéshozókra, legfeljebb Kerényi meríthetett belőle ihletet. Nem mellékesen Fegusson is maradt a Harvard egyik vezető professzora.

A fent leírtak alapján azt ajánlom, ha van a következő 3-4 évre fölös 40.000 dollárod/év és mindenképpen el akarod költeni egy közgazdász diplomára, akkor a következő egyetemeken tedd: a Columbián Joseph Stiglitznél, a Princetonon Paul Krugmannál, vagy valamivel kevesebbért, de ugyanolyan minőségben a Warwicken Robert Skideskynél vagy a Cambridgen Ha-Joon Changnél (és még lehetne folytatni). Ha meg esetleg jót akarsz tenni a világgal, akkor csak befizeted hozzájuk magánórákra a bejegyzésben tárgyalt harvardi professzorokat, amivel talán sikerül kihúznod végre a válságkezelés fájó neoliberális méregfogát a világból.

Utóirat: az írás nem elsősorban a Harvard kritikája, hanem a neoliberális gazdaságpolitikáé, amelynek történetesen jónéhány híve található meg a Harvardon. Így természetesen, ha bárkinek megadatik, hogy a Harvardra járjon – jobb esetben ösztöndíjjal – akkor esze ágában se legyen kihagyni. Egyrészt mert például az egyébként kiváló Columbián ugyanúgy vannak professzorok hasonlóan kétes múlttal, míg a Harvardon meg nagyra becsülendők, másrészt mert a modern oktatási rendszerek elvileg nagy hangsúlyt fektetnek a diákok kritikus gondolkodásának fejlesztésére, amihez a bejegyzésben megjelenő harvardi professzorok munkájánál alkalmasabb eszközt aligha lehet találni.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához: