A magyar kormány szegényellenes politikát folytat, ám szó nincs arról, hogy a magyar nép többsége ezt a politikát támogatná – még akkor sem, ha felületes szemlélő szempontjából a többség támogatni látszik azt azzal, hogy az ellenzék egyelőre még a kormánynál is népszerűtlenebb.

Hogy a kormány szegényellenes politikát folytat, az eléggé nyilvánvaló, erre kár sok szót vesztegetni: 3 év alatt 3 százalékponttal nőtt a szegénységi küszöb alatt élők aránya, a 3, vagy annál több gyereket nevelő pároké 20 százalékponttal. Nőtt az alacsonyabb keresetűek adóterhe, elinflálták a családi támogatások értékét, a segélyeket még nominálisan is csökkentették, és így tovább.

Nem kétséges, hogy vannak olyanok, akiknek tetszenek ezek az intézkedések, akik úgy vélik, hogy helytelen a szegényekre állami forrásokat pazarolni.

Egyes magukat „liberálisnak” mondók úgy vélik, aki szegény, az biztosan a maga hibájából az, s az államnak feladata mondjuk a közvilágítás biztosítása, de nem az, hogy segítse a szegényeket mások pénzéből, ugye. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – vallják ők. Egyes publicisták egész egzisztenciájukat ennek az elvnek a bővített mondatokban történő hangoztatására építik, elfeledkezve arról, hogy legalábbis vitatható, hogy önnön tevékenységük lényegileg kimeríti-e a produktív munka fogalmát.

Más, magukat „magyar érzelműnek” mondók szerint a szegények segítése valójában a cigányok segítését jelenti, akik nem akarnak dolgozni. Az igazság ezzel szemben az, hogy a teljes roma aktív népesség dolgozott, amíg erre lehetőségük volt, a rendszerváltásig, majd jelentős részük – a magyar népesség ugyancsak jelentős részével együtt – kiszorult a munkapiacról, mert nem kapott a munkát. Másrészt a szegények és romák csoportjának nagy a közös metszete, de messze nem azonosíthatók egymással: a szegények harmada roma, kétharmada nem roma. Emellett az összes romának a fele tekinthető szegények.

(Itt a jövedelmi szegényekről – relatív szegényekről - van szó, akik a medián 60 százaléka alatt élnek, a létminimum alatt élő csoportja népesebb.  Magyarországon annyira alacsonyak a bérek, hogy a létminimum alatt élő jelentős része nem számít jövedelmi szegénynek.)

Tegyük hozzá gyorsan: az igazi liberális elismeri másnak az élethez és az emberi méltósághoz való jogát – s azt sem tagadja, hogy ennek vannak bizonyos minimális anyagi előfeltételei -, s egy valóban magyar érzelmű pedig befogadó azokkal is, akiknek esetleg csak az egyik identitása magyar, s semmi esetre sem más csoportok lenézéséből meríti az erőt ahhoz, hogy a magyarságára büszke legyen.

No, de a lényeg a lényeg: nem tagadható, hogy vannak olyanok, akiknek tetszik a kormány szegényellenes politikája. A kérdés csak az, hogy mennyien vannak?

Egyes baloldali közírók szerint nagyon sokan.”Mivel az elszegényedéstől veszélyeztetett társadalmi periférián folyamatos és egyre tömegesebb a lemorzsolódás, a társadalom jelentős részében semmiféle szolidaritás nincs a szegények iránt. Az uralkodó értelmezés szerint elsősorban maguk a szegények felelősek helyzetükért. Érzékelhetően erősödik velük szemben a félelemből fakadó düh. Ezért a politikai közösség jelentős része nem is támogatna olyan politikát, amely érzékelhetően segíteni próbálna rajtuk.”- írta Schein Gábor a Kettős Mércén.

Ferge Zsuzsa a Dinamón árnyaltabban, de hasonlóképp fogalmaz: „Az értelem és a szenvedélyek harcában a közvélemény nagy részét is olyan szenvedélyek mozgatják, amelyek nehezen fogadják be a közös biztonság eszméjét.”(…) Az utóbbi években a politika számtalan eszközzel tartósítja és mélyíti a szegénységet, illetve szítja a szegényellenességet.”

Hogy a kormány szítani próbálja a szegényellenességet, az nem kérdés. De vajon sikeres lehet ebben?

2010-ben készült egy tanulmány két finn kutató – Kainu és Nimelä – által, amelyből kiderült, hogy a magyarok 60 százaléka  - mondjuk ki: csaknem kétharmada - a szegénységet a társadalmi igazságtalanságnak tulajdonítja. Ez nemzetközi összevetésben az egyik legmagasabb arány. Jó egyötödük az egyént hibáztatja, a többiek a szegénység létét elkerülhetetlennek, sorsszerűnek tekintik.

Nem, egyáltalán nincs olyan nagy tábora Magyarországon a szegényellenes politikának. A csendes többség elutasítja ezt a fajta kegyetlen politikát. Természetesen van egy agresszív, hangos kisebbség, amelyik helyesli – képviselőik bizonyára a poszt hozzászólói között is bőven lesznek majd. Aktívak, hangosak – mégsem ők a többség.

A magyar társadalom nem barátja az egyenlőtlenség növelését célul kitűző aktuális kormányzati politikának. Ezt erősíti meg a TÁRKI azon kutatása is, amely egyik megállapítása szerint a magyar társadalom nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenséget. Bár a zárótanulmány szerzője ezt kedvezőtlennek láttatja, nehéz erre mást mondani, mint amit Hankiss Elemér mondott a tanulmány bemutatóján: pozitív, hogy a magyarok érzékenyek az egyenlőtlenségre, bármi is legyen ennek az oka. 

Mindezen túl pedig gondoljunk bele egy pillanatra: hogyan lehetne szegényellenesség egy olyan országban, ahol szinte mindenki szegény? A háztartások háromnegyedének nincs fedezete arra, hogy kicserélje a hűtőgépet, ha az elromlik. Nem tudja kölcsön nélkül megoldani! Miről beszélünk?

De ha ez így van, miért népszerűbb a kormány az ellenzéknél?  A válasz többrétű.

Először is az Orbán-kormány rendkívül sokat vesztett a népszerűségéből a kormányzásának a kezdete óta. Nem arról van szó, hogy a kormány népszerű, ugyanis a kormány népszerűtlen. A helyzet az, hogy az ellenzék még a kormánynál is népszerűtlenebb.

Másrészt az ellenzék mindmáig adós egy igazán átütő erejű, lelkesítő és hiteles alternatíva bemutatásával. Vannak már valamiféle programok a tarsolyokban, de nem is ütnek, nem is lelkesítenek. 2010-ben a Fidesznek nem volt programja, de akkor nem is volt szükség rá. Mondtak két ígéretet: adócsökkentés és egymillió új munkahely. Egyiket sem tartották be, de legalább mondtak valamit. Az ellenzéknek viszont ma a többkulcsos adón kívül nincs erős, sokakat érintő üzenete, s ez önmagában kevés.

Harmadrészt, aki undorodik Orbánék szegényellenes politikájától, az sem kap világos biztosítékokat arra nézve az ellenzéktől, hogy lényegi változás történne a kormány bukása után. Sőt, éppen ellenkezőleg! Az Összefogás már politikai hullának hitt, utóbb feltámadott alakja nemrégiben azt fejtegette nyilvánosan, hogy a szegényeknek csak szimbolikus gesztusokat lehet tenni. Mert hát miből, ugye.

Így például a foglalkoztatást helyettesítő támogatás lehet mondjuk 22800 helyett 25000 – mondta. Ami korábban 28500 volt, az Orbán-kormány csökkentette 22800-ra. Ez a költségvetésben jelenleg százmilliárd forintos tétel. Az államháztartás idei tervezett bevétele jóval 15 ezer milliárd forint fölött van. A stadionokra és a közmédiára szánt pénz együttesen másfélszerese a foglalkoztatást helyettesítő támogatásokra szánt összegnek. Egyszerűen hazugság, hogy a jelenlegi erőforrásoknál ne lehetne lényegesebben többet fordítani a szegénység csökkentésére.

A nép nem akar szegényellenes politikát. De elég fejlett a demokratikus intézményrendszer ahhoz, hogy ez az akarat megjelenjen a törvényhozásban?

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához: