2013.11.11.
06:00

Írta: Kis Miklós

Kőkemény a dajkákkal a kormány

2008 óta nem emelték az alapilletményt a közszférában, nem csoda, ha a dajkák már a sztrájkot fontolgatják.

S nem csak a dajkák, a szociális ágazatban dolgozók általában, a szociális gondozók, a szociális munkások. Fizetésük reálértéke 5 éve csökken, többségük a létminimum alatt él.

Ezért demonstrálnak november 12-n, kedden. 14:15-től gyülekeznek Budapesten, Széchenyi tér 9. előtt, a MTA előtti közterületen, majd 3-kor gyalogosan átvonulnak az Emberi Erőforrások Minisztériuma elé, ahol petíciót próbálnak átadni a miniszternek.

A kormány már idén áprilisban világossá tette, hogy az oktatásban és az egészségügyben dolgozókon kívül más nem számíthat béremelésre a közszférában.   „Az egészségügyben dolgozók bérrendezése folytatódik 2013-ban(…) az oktatás ágazatában is megkezdődik a bérek rendezése.  A közszféra többi ágazatában a bruttó bérek nominális szinten tartása érvényesül.” – olvasható az idén áprilisban nyilvánosságra hozott konvergenciaprogramban (pdf). 

Hogy miért is ez a különbségtétel, az nem csak a konvergenciaprogramból, hanem más kormányzati forrásból, megnyilatkozásból sem derül ki. Ha csak nem tekintjük annak Orbán 2008-ban kiszivárgott beszédét, amelyben azt is mondta, hogy „minden döntésnek vannak vesztesei, a lényeg, hogy az összegzésnél több legyen a pozitívum”. Alighanem a közszféra maradék, béremelést nem kapó részét tekinti a kormány veszteseknek, úgy vélhetik, nélkülük is lesz elegendő szavazat. Jóllehet egy következetesen családbarát kormány talán a gyermekeket hivatásszerűen gondozókat sem tartaná nyomorban.

Úgy tűnik, a kormány sikerrel osztotta meg a közszférát azzal, hogy nem az alapilletményt emeli meg, hanem kiemeli az egészségügyi dolgozókat és a pedagógusokat (bár az őket érintő béremeléseknek a mértéke és módja is vitatható). A keddi demonstráción sem csak a szociális szféra dolgozóinak kellene ott lenniük, hiszen a közszférában másokat is érint a 2008 óta tartó bérbefagyasztás.

Ha a stadionokra és a közmédia támogatásra szánt jövő évi költségvetési pénzeket összeadjuk – ez kb. 150 milliárd forint -, akkor egyértelműen látszik, hogy bőven jutna forrás a bérbefagyasztás feloldására, ha mások lennének a kormány értékszempontjai.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

11 komment

Címkék: politika munka gazdaság gazdaságpolitika szakszervezet bérek portfolioblogger bérpolitika

2013.09.15.
18:18

Írta: Kis Miklós

Brutális volt a reálbércsökkenés Magyarországon

Görögország és Litvánia után nálunk csökkentek leginkább a reálbérek 2009 és 2012 között, de hogyan lehetséges ez?

Szemhéjnyitogató cikket tett közzé a napi.hu arról, hogy Magyarországon 2009 és 2012 között - Görögország és Litvánia után - a harmadik legnagyobb volt a reálbércsökkenés. A cikk beszámol arról, hogy a megszorítócsomagok fő célpontjai a bérek voltak Európa-szerte, az európai országok belső leértékeléssel próbálták kezelni a válságot, így kísérelték meg a versenyképességüket javítani.

Ennek hatása sem a dolgozókra, sem a gazdasági konjunktúrára nem volt túl áldásos, és rávilágít arra, miért is nem képes Európa kikecmeregni a válságból.

De hogyan is értük el a harmadik helyezést ebben a nem túl kellemes reálbércsökkenési rangsorban? Lássuk csak… Világos, hogy elég jelentős összetevő ebben, hogy  a Bajnai-kormány a 13 havi bért elvette a közszolgáktól. S ezzel együtt történt egy bérbefagyasztás is, ami immár ötödik éve tart! Igen, a Bajnai-kormány ugyan azt mondta, 2 évre fagyasztják be, az Orbán-kormány azonban továbbra is mélyhűtve tartotta a közszférában a béreket. Az előfordult – különösen mostanában, hogy közelednek a választások – hogy a kormány kedvezett a közszféra egy-egy csoportjának, de általános illetményalap-emelésről szó nincs. Másik nagy összetevője a reálbércsökkenésnek az adójóváírás – ami egy nagy összegű adókedvezmény – kivezetése volt, ez a kis és közepes keresetűeket érintette.  Sokaknak nominálisan csökkent a bére (tehát nem pusztán a vásárlóértéke lett kevesebb, hanem maga az összeg is csökkent) annak ellenére, hogy a cégeket ösztönözték bizonyos szabályokkal a béremelésre. A sokat ütött-vágott közszférában a dolgozók  csak annyi kompenzációt kaptak, hogy a fizetésük nominálisan ne csökkenjen. A versenyszférában az adóváltozásokon túl a magas munkanélküliség, a munkavállalók kedvezőtlen alkuhelyzete is lefelé hajtotta a béreket.

Külön érdekessége a magyar történetnek, hogy bár a béreken keresztül történő „belső leértékelés” versenyképességi szempontból kiváltja a hazai valuta leértékelődését, a 2009-2012 időszak alatt az forintárfolyam is el-elszállt, ami elsősorban a megoldatlan, rosszul kezelt devizahitelek problémája miatt fokozta a bajokat.
Az utóbbi időben tapasztalható hazai, szerény reálbérnövekedés a „rezsicsökkentésnek” köszönhető, amelyről még alighanem a Fidesszel szimpatizálók többsége is tudja, hogy nem fenntartható politika.

Kérdés, hogy mi van a kormány közelmúltban mutatott harciassága mögött a devizahiteleket illetően.  Ha a kormánynak – és a vele most szorosan együttműködő jegybanknak - az a szándéka, hogy gyengébb legyen a forint, annak lehetnek versenyképességi előnyei. (Sőt, a forint jelentős gyengülésének úgy is van esélye, ha a kormány és a jegybank nem akarja.) Szükségtelenné válik a belső leértékelés, némi remény nyílik hosszabb távon a reálbérek nem rezsicsökkentés alapú növekedésére. Persze meglenne az ára is, hiszen például nőne a jelentős részben devizában lévő államadósság. Nyilván lenne inflációs ára is, de ilyen konjunktúra mellett ez aligha lenne vészes.

Ha a harciasság mögött nincs gazdaságpolitikai stratégia, és csak a szemlélődő lát bele – tévesen – rendszert a káoszba, akkor persze nincs miről beszélni. Félő, hogy inkább utóbbiról lehet szó, hiszen érthetetlen, hogy a kormány miért hagyná a ciklus végére a devizahitel-probléma érdemi kezelését. Hiszen amit eddig tett az ügyben - különösen, ha a jó anyagi helyzetű adósokat kimenekítő, a bankok hitelállományának minőségét rontó végtörlesztésre gondolunk - az olykor kifejezetten rontott a helyzeten.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

185 komment

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika bérek portfolioblogger bérpolitika

2013.07.27.
20:50

Írta: Kis Miklós

Orbán kitart mások tévedései mellett

Akik kedvelik az állhatatosságot, azoknak jó hír, hogy a magyar miniszterelnök nemcsak a saját, hanem a mások tévedései mellett is kitart.

„ Ha egy országban az államadósság a bruttó hazai össztermék (GDP) 90 százalékát meghaladja, onnan "önerőből visszajönni" szinte alig van esély - mondta a kormányfő Tusványoson egy kérdésre válaszolva az MTI tudósítása szerint.

Ezzel Orbán Viktor valószínűleg a Reinhart-Rogoff szerzőpáros tanulmányában szereplő 90 százalékos GDP arányos államadóssági limitre utalt, s már nem is először, erre a számra hivatkozott már egy korábbi beszédében is. Reinhart és Rogoff szerint azon országok gazdaságának a növekedési potenciálja jelentősen csökken, ahol 90%-ot meghaladja a GDP - arányos államadósság. Igen ám, de a szerzőpáros tanulmányával kapcsolatban komoly kétségek merültek föl, számítási hibák csúsztak ugyanis az anyagba. Erről még a magyar sajtó is beszámolt. S nemcsak a gazdasági szaksajtó, hanem például az Index is.

Bár a tényekre szokták mondani, hogy makacs dolgok, valójában a mítoszok azok – mint azt Orbán Viktor példája is bizonyítja.

Nem egy közgazdász, hanem egy korábbi gazdaságpolitikus tévedése köszönt vissza a miniszterelnök egy másik mondatában: "Vissza fogjuk fizetni az IMF-nek az összes pénzt, és így tisztán állunk az Úr színe előtt". 

Az olcsó IMF-forrást idő előtt drágább piacira cserélni semmivel sem értelmesebb most, mint amikor Oszkó Péter tett hasonlót, amikor nem hívta le az esedékes hitelrészletet, inkább a költségesebb kötvénykibocsátás mellett döntött.

Sőt, ma talán még kevésbé hihető, hogy a Magyarországgal szembeni befektetői bizalom éppen ettől a fölösleges gesztustól növekedne.

Ha az Orbán-kormány valóban tisztán kíván az Úr színe elé állni, akkor nem az IMF-hitel  visszafizetésével kellene kezdeni. Sokkal inkább a szociális és munkanélküli ellátó rendszer emberségesebbé tételével, a megélhetésüket vesztett trafikosok jogainak visszaadásával – s lehetne még hosszasan folytatni a sort.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

123 komment

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika államadósság portfolioblogger IMF Orbán Tusványos reinhart-rogoff

2013.07.24.
08:00

Írta: Bardócz Iván

Közmunka: rabszolgaság vagy népnevelés?

A közmunka-kényszernek nincs népnevelő hatása, és a mostani gazdasági körülmények között nem is lehet.

Rendkívül érdekes, számos tanulsággal járó interjút közölt a Wall Streeet Journal Europe Orbán Viktorral; most tekintsünk a közmunkáról szóló miniszterelnöki gondolatokra. ”A közmunka természetesen nem álmaink munkája, de legalább van lehetőség dolgozni a létfenntartásért” - mondta a miniszterelnök, majd a hazai munkanélküli-ellátás rendszerét ismertetve elmondta: „az élet nagyon nehéz itt, a munkanélküli segély csak három hónapig tart, utána nincs semmi”, és „aki a közmunkát elutasítja, nem kaphat szociális segélyt”. Világos politikai filozófia: aki nem dolgozik, az nem akar dolgozni, ezért az államnak munkára kell kényszerítenie, mert munka nélkül jövedelmet szerezni tisztességtelen és a közösség normáival ellentétes. E logika szerint az egzisztenciális fegyelmezés nevelő hatású, és visszavezeti megtévelyedett honfitársainkat a munkaerőpiacra, akik ettől fogva már hasznos tagjai a társadalomnak.

Vizsgáljuk meg e gondolatmenet sarkalatos pontjainak valóságtartalmát! Egy: a közmunka elég a létfenntartáshoz. A KSH legfrissebb adatai szerint (pdf) májusban a teljes munkaidőben foglalkoztatott közmunkások bruttó 77 715 forintot kerestek, ez mindenféle adókedvezmény nélkül nettó 50 904 forintot jelent. Szintén a KSH adatai szerint tavaly (tehát nem mostanság) 85 960 forint volt a létminimum – hivatalosan egy egyszemélyes háztartás működtetése ennyibe kerül havonta; nyilván az összeg az éhhalál elkerülésére elegendő. Mivel a teljes állású közmunkáért ennél több mint 35 ezer forinttal kevesebbet fizetnek, egyértelmű, hogy a közmunka alkalmatlan a létfenntartásra. Kettő: a közmunka visszasegít a munkaerőpiacra. A közmunkához hasonló Út a munkába programról rendelkezünk statisztikákkal: e szerint a programban részt vevők 2-3 százaléka tért vissza a munkaerőpiacra, akik nyilván állami szerepvállalás nélkül is megtették volna ezt.

Az arány a józan ész számára sem mondható meglepőnek: ahol nincs munka, ott nem lehet visszatérni a munkaerőpiacra, vagyis az áhított cél elérésére sem alkalmas a kötelező közmunka.

Mellékszál, de érdemes felidézni: kormányzati politikusainktól gyakran halljuk, hogy 300 ezer (na jó, néha 200 ezer) ember dolgozik közmunkán. Ez a magyar nyelv szabályai szerint azt jelent, hogy pont most és általában ennyien kapirgálnak az árokparton. A valóság ezzel szemben az, hogy a kormány tervei szerint idén összesen lesz 300 ezer ember, aki valamennyit is részt vesz közmunkában. A KSH fent citált adataiból az is kiderül, hogy például májusban összesen 149,7 ezer ember dolgozott így (akár részmunkaidőben), míg januárban például mindössze 33,6 ezer. Vagyis a közmunka szerepe a gazdaságban és a foglalkoztatásban messze nem akkora, mint azt láttatni szeretnék.

Visszatérve a közmunkaprogram számainak elvi értékeléséhez: magam ezekből egész más, elsőre radikálisnak tűnő következtetésre jutottam. Az az állam, amely a munkanélkülieket villámgyorsan közmunkára kényszeríti, amiért az általa megállapított létminimum töredékét fizeti csak ki, nem tesz mást, mint rabszolgaságba taszítja polgárai egy csoportját.

Egyébként pedig: milyen ország az, amelyik egyre többet, idén 153,7 milliárdot költ közmunkára, és egyre kevesebbet, idén mintegy 80 milliárdot felsőoktatásra?

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

6 komment · 1 trackback

Címkék: politika munka gazdaság gazdaságpolitika munkanélküliség közmunka bérek portfolioblogger foglalkoztatáspolitika Orbán

2013.07.15.
19:57

Írta: Kis Miklós

Bérajánlás? Röhej!

Július 15-n aláírni egy ajánlást a bértárgyalásokra – ennek éppen annyi értelme van ilyenkor, mint a hólapátolásnak, hiszen már régen befejeződtek a vállalatoknál a bértárgyalások.

Magyarországra egyáltalán nem jellemző, hogy a munkaadónak különösebben megkötné a kezét a szabályozás, milyen bért adjon a dolgozónak. Nem mindenhol van ám ez így, a társadalmi fejlettségben némileg előrébb lévő országokban bizony ez általában szabályozottabb itt Európában, Németországban például nagyon szélesen, minden ágazatban elterjedt bértarifarendszer van.

 A magyar bérajánlásnak eddig se volt sok értelme, kötelező érvénye nem volt, persze, lehetett rá hivatkozni a szakszervezeti bértárgyalásokkor, na jó, ne vicceljünk, gyakorlatilag mindegy volt. Az Orbán-kormány dicsősége, hogy ezt az eleve üres intézményt is sikerült teljesen lenulláznia. Az OÉT helyett létrehozott gittegylet május végére prezentálta a megállapodást, a  kormány meg július közepén írja alá. Tényleg elhiszi valaki, hogy valahol még bértárgyalások folynak?

 Az idei bértárgyalásokhoz készült ajánlásban tavaly év végéig kellett volna megállapodni – ahogy az történt az elmúlt években.  Ehelyett nyár közepén aláírnak egy olyan dokumentumot, amelyben konkrét szám nem is szerepel, csak annyi, hogy arra „törekedjenek a  felek”, hogy a keresetek megőrizzék a reálértéküket. Az ajánlás tehát éppen annyit ér a munkavállalóknak, amennyit a papír, amelyre írták.

Érthetetlen az is, hogy a május végére már tető alá hozott megállapodást hivatalosan miért csak július közepén írta alá a kormány, ha csak az nem volt a kormány célja, hogy az ajánlásnak semmiféle hatása ne legyen a munkavállalókra nézve. Pedig ennek az ajánlásnak akkor sem lett volna hatása, ha már tavaly decemberre megszületik.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

12 komment · 1 trackback

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika bérek portfolioblogger bérpolitika bérajánlás

2013.06.23.
20:19

Írta: Kis Miklós

A többkulcsos szja nem elég

A baloldali gazdaságpolitika alfája és ómegája nem a többkulcsos személyi jövedelemadó rendszer.

Híve vagyok a progresszív szja-nak. 2010-ben, amikor még menőbbnek számított az egykulcsos - nem volt olyan nagy politikai erő, amely komolyan bírálta volna, a Bajnai-kormány egy kvázi egykulcsos szja-t hagyott örökül – élesen, mondhatni durván bíráltam az egykulcsost, meg a bevezetését ünneplőt Serest, ami azután a portfolio egyik szerkesztőjét bírta rá némi publicisztikának álcázott fölényeskedésre mindkettőnkkel, azért úgy 80 százalékban velem szemben. A vitának persze nem volt tétje, hiszen a dolgok mentek a maguk útján. Az egykulcsost, és a köré szőtt álmokat hamarosan tesztelni kezdte a valóság.

Azóta kiderült, hogy az egykulcsos nem volt képes dinamizálni a gazdaságot, a népszerűségének pedig sokat ártott, hogy a munkavállalók túlnyomó többségének csökkent a nettó fizetése 2012-ben – ennek oka persze nem az egy kulcs bevezetése, hanem az adójóváírás kivezetése volt. Mára az ellenzék egységesen a többkulcsos szja mellé állt.

Az MSZP, amelynek a képviselői még megszavazták az előző ciklusban a kvázi egykulcsos szja-t, immár a programjuk középpontjába emelik a többkulcsost.

Mint a fentebbiekből kitűnik, elkötelezettje vagyok a többkulcsos szja-nak. Most mégis azt mondom, a többkulcsos újbóli bevezetése önmagában nem garantálja, hogy bármi is jobb lesz. Van ugyanis egy rossz hírem az MSZP-nek: a többkulcsos szja-tól még nem lesz baloldali a gazdaságpolitika. Az persze remek, ha a több kulcs lehetővé teszi, hogy az így nyert bevételtöbblet egy részét adókedvezményként (adójóváírásként) megkapják az alacsonyabb jövedelműek, és ezt a program tartalmazza is. Jelzem, hogy még ez sem a baloldaliság non plus ultrája. Ez ugyanis rövid távon okoz nettó keresetnövekedést, középtávon a bruttó bérnövekedés dinamikájából vesz vissza, ami a munkaadónak előnyös – ami persze nem baj, csak mint mondtam, nem ettől válik baloldalivá  a gazdaságpolitika, hanem attól, ha a rendszer átalakítása után maradó többletbevételt baloldali módjára  költik el.

Az viszont egyik ellenzéki baloldali pártnál sem látszik tisztán, mire fordítaná a bevételnövekményt. Ideális esetben a többletbevételt a szociális háló befoltozására, az állami szolgáltatások – oktatás, egészségügy – színvonalának növelésére, az évek óta éhkoppon tartott közalkalmazottak fizetésének emelésére kellene fordítani. Egyelőre azonban nem tudjuk, hogy vajon ez így történne, vagy a bevételnövekedés esetleg az adórendszer más részeinek átalakítását fedezné.

Ha a többkulcsos szja valójában a különadók kivezetésére nyújtana fedezetet, akkor az nagyon messze állna a baloldaliságtól, sőt, ellentétes lenne vele. A munkavállalóktól csoportosítana át erőforrásokat a vállalatokhoz. Ha a baloldal el akarja kerülni, hogy ilyen gyanú vetüljön rá, akkor határozottan ki kellene jelentenie, hogy a vállalatok átlagos részesedése a közterhekből nem csökkenne a különadók mérséklése, vagy kivezetése után sem.  Nem kell aggódni, Magyarországon a vállalatok átlagos adóterhelése még úgy is nagyon alacsony európai összevetésben, hogy egyes szektorokban extrém méretű különadók vannak, ezt a populizmus vádja nélkül ki lehetne jelenteni. S még azt is hozzá kellene tenniük, hogy a versenysemlegesség jegyében nem nyirbálják meg a mikrovállalkozók adókedvezményeit (EVA, KATA és társai). Nem, bizony az sem lenne baloldali, ha a mikrovállalkozók kedvezményeinek csökkentése segítené a nagyvállalatok adóterhelésének csökkentését.

Ha ezeket a kijelentéseket a baloldali pártok megteszik, még mindig kérdés, hogy vajon a bevételtöbblet a forgalmi jellegű adókat csökkentését fedezné-e, a legismertebb az áfa, de ilyen a tranzakciós adó és a matelcsi is. Ha ezeknek a csökkentését, illetve a kisebb adóknak a megszüntetését fedezné a többlet, akkor az már nem lenne annyira távol a baloldaliságtól, de kifejezetten közel sem lenne hozzá. Egy baloldali gazdaságpolitika ugyanis lényegéből fakadóan elsősorban az állami szolgáltatások színvonalának emelésére, illetve a szociális biztonság javítására összpontosítaná a többletbevételeket.

A vitának egyébként most sincs sok gyakorlati vonatkozása, hiszen nem elhanyagolható tény, hogy az egykulcsos szja-t az Orbán-kormány bebetonozta az alaptörvénybe, a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kellene nyernie, hogy többkulcsos szja legyen.  Talán nem tűnne annyira képtelennek a feltétel teljesítése hiteles programokkal, és a programokat képviselő hiteles emberekkel.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

191 komment

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika szja egykulcsos portfolioblogger többkulcsos

2013.06.03.
08:00

Írta: Veres Máté

Ne tanulj a Harvardon!

Meglepően hangozhat, hogy kerüld el több különböző rangsor által is a világ legjobb egyetemeként értékelt Harvard bármelyik képzését is, én most mégis ezt tanácsolom. A közelmúltban ugyanis kisebb-nagyobb botrányok sora kezdte ki az egyetem közgazdasági képzésének jó hírnevét, és degradálta az ott kutató/tanító professzorok egy részét híresből csupán hírhedté. 

Az első és talán legismertebb eset még 2004-ből származik. Az akkor még Larry Summers által vezetett egyetem közgazdászprofesszorát, Andrei Shleifer-t visszaéléssel vádolták meg. Shleifer volt az egyetem által Oroszországba delegált szakértő, aki tanácsokkal látta el Borisz Jelcint és kormányát a történelem talán legkatasztrofálisabbra sikerült privatizációjának kivitelezésében. Pozíciójának köszönhetően belső információk ezreivel volt tisztában, amiket mesterien alkalmazott, amikor az orosz állampapírokkal kereskedett szabadidejében, és ért el Soros Györgyöt megszégyenítő profitot. A Shleifer ellen visszaélés miatt indított eljárás végül 2006-ban zárult le, amiben 26.5 millió dolláros kártérítésre kötelezték. Ám annak ellenére, hogy egy 2004-es végzés is őt és nem a kormánnyal szerződésben álló Harvardot nevezte meg felelősnek, az egészet az egyetem fizette ki.

Ezt követően Larry Summersnek sikerült egy lapáttal rátennie és tovább rombolni az egyetem renoméját, miután bármiféle belső vizsgálat indítása nélkül visszahelyezte régi barátját tanári pozíciójába. Summers később az Obama kormány hivatalos tanácsadója lett – mint az adócsökkentés és dereguláció főszónoka – míg Shleifer a mai napig az egyetemen tanít.(Részletesebben itt.)

A "növekedés beindítása megszorításokkal" tana

A neves intézmény következő három megszégyenült professzora már inkább szakmai, mintsem morális okok miatt került a kritikák középpontjába. Az első egy 2009-ben készült tanulmány eredménye, amelyet az egyetem egy másik közgazdászprofesszora, Alberto Alesina jegyezz – másodmagával. Ebben röviden azt próbálta bebizonyítani, hogy stagnáló vagy válságban lévő gazdaságoknál a legjobb recept a növekedés beindításához az adócsökkentésen és megszorításokon (a politika nyelvén „strukturális reformokon”) keresztül vezet. Később ez a teória az „expanzív megszorítás” nevet kapta, mely két szó egymás mellett pont olyan nonszensznek hat, mint például „Matolcsy szenzációs gazdasági miniszter”.

A növekedéshez jó monetáris és fiskális gazdaságpolitika szükséges aktív állami befektetésekkel, ahogy azt Japán, az Abenomics bizonyítja is mostanában. Az Alesina által kialakított gazdasági recept mindezek ellenére követőkre talált: a dél sanyargatója, Angela Merkel (és mint ilyen az EU), a neokonzervatívok példaképe, David Cameron és a Fidesz amerikai testvérpártja, a Republikánusok mind magukévá tették az ott leírtakat. Ám Európa silány és Nagy Britannia egészen siralmas eredményei egyértelműen mutatják Alesina elképzelésének sikertelenségét. Ami nőtt az ezen alapuló intézkedések hatására az a munkanélküliség, szegénység, egyenlőtlenség és a recesszió. Arról nem is beszélve, hogy magát a tanulmányt több neves közgazdász is kikezdte az abban felmerülő pontatlanságok miatt. Talán mondanom se kell, hogy Alesina a mai napig a Harvardon tanít.

Számítási hibák: nem csökkenés, növekedés

Ám amíg Alesian tanulmányában csak pontatlanságok voltak, addig a Harvard két másik közgazdász professzora 2010-ben készült irományában már olyan bődületes hibákat vétettek, ami talán csak ahhoz hasonlítható, minthogy Hajdú Péternek műsorkészítésre adtak lehetőséget. A Carmen Reinhart és Kenneth Roggoff által megfogalmazott teória szerint azon országok gazdaságának a növekedéspotenciálja jelentősen csökken, ahol 90%-ot meghaladja a GDP - arányos államadósság.

Ilyen leegyszerűsített formában már alapállítás is hamis volt, mert több ország példája (pl. Új- Zéland) is bizonyította, hogy bőven 90% feletti GDP – arányos államadósság mellett is sikerült robosztus növekedést produkálniuk. Meglepő módon pontosan az ilyen országok maradtak ki a két közgazdász számításaiból. Ez már önmagában is alapot szolgáltathatna a kritikára, ám mint arra pár hónapja egy a massachusetts-i egyetem közgazdasági alapképzésében résztvevő hallgató rámutatott, a számításokhoz használt Excel táblában is alapvető hibákat vétettek, és sokszor ok nélkül kaptak nagyobb súlyt olyan országok melyek az ő teóriájukat bizonyították. Mint később kiderült a helyes számításokkal, nem hogy nem csökkenés hanem átlagosan 2,2%-os bővülés mutatható ki a különböző országok esetében.

Két újabb Harvardi és megszorításpárti közgazdász megszégyenülése mellett azért is van különleges jelentősége az esetnek, mert erre a tanulmányra is több neves (jobboldali) döntéshozó hivatkozott megszorító politikájuk magyarázataként. Először Paul Ryan, a republikánusok költségvetésért felelős vezetője, majd Oli Rehn monetáris és gazdasági ügyekért felelős uniós biztos és végül – de nem utolsó sorban – Orbán Viktor is. Reinhart és Roggoff kénytelenek voltak magyarázkodni, és mindamellett, hogy a számítási hibáikat beismerték, azt nem fogadták el, hogy a teóriájuk is alapvetően téves volt – hiába dőlt meg az összes addig sem létező empirikus bizonyíték rá. Mindketten továbbra is a Harvard professzorai.

Az  - eddig – utolsó magyarázkodásra kényszerült Harvardi professzor, a gazdaságtörténetet tanító és mindig ideges Nial Fergusson volt. Fergusson arra a kikezdhetetlen logikájú következtetésre jutott még áprilisban, hogy Keynest azért nem érdekelte, hogy milyen hatása lesz hosszú távon az általa recesszió idején preferált expanzív fiskális és monetáris politikának, mert meleg volt és nem volt gyereke. Fergusson először bocsánatot kért, de aztán nehezen viselve az őt ért kritikákat nem bírta és ismét támadásba lendült, picit tovább rontva a helyzetét.

Érdemes megjegyezni a kijelentésével kapcsolatban, hogy a Keynest követő közgazdászok nagyon is érdekeltek a hosszú távú fenntarthatóságot illetően – már csak ezért is van az, hogy inkább ők azok akik megoldásokat keresnek a globális felmelegedés problémájára – de azt véleményük szerint a rövid távon kell megalapozni infrastrukturális és oktatásba való befektetésekkel, és nem megszorításokkal. Fergusson kijelentése persze nem volt hatással a vezető európai döntéshozókra, legfeljebb Kerényi meríthetett belőle ihletet. Nem mellékesen Fegusson is maradt a Harvard egyik vezető professzora.

A fent leírtak alapján azt ajánlom, ha van a következő 3-4 évre fölös 40.000 dollárod/év és mindenképpen el akarod költeni egy közgazdász diplomára, akkor a következő egyetemeken tedd: a Columbián Joseph Stiglitznél, a Princetonon Paul Krugmannál, vagy valamivel kevesebbért, de ugyanolyan minőségben a Warwicken Robert Skideskynél vagy a Cambridgen Ha-Joon Changnél (és még lehetne folytatni). Ha meg esetleg jót akarsz tenni a világgal, akkor csak befizeted hozzájuk magánórákra a bejegyzésben tárgyalt harvardi professzorokat, amivel talán sikerül kihúznod végre a válságkezelés fájó neoliberális méregfogát a világból.


Utóirat: az írás nem elsősorban a Harvard kritikája, hanem a neoliberális gazdaságpolitikáé, amelynek történetesen jónéhány híve található meg a Harvardon. Így természetesen, ha bárkinek megadatik, hogy a Harvardra járjon – jobb esetben ösztöndíjjal – akkor esze ágában se legyen kihagyni. Egyrészt mert például az egyébként kiváló Columbián ugyanúgy vannak professzorok hasonlóan kétes múlttal, míg a Harvardon meg nagyra becsülendők, másrészt mert a modern oktatási rendszerek elvileg nagy hangsúlyt fektetnek a diákok kritikus gondolkodásának fejlesztésére, amihez a bejegyzésben megjelenő harvardi professzorok munkájánál alkalmasabb eszközt aligha lehet találni.

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

7 komment

Címkék: gazdaság megszorítás gazdaságpolitika harvard neoliberalizmus stimulus portfolioblogger Keynes

2013.05.27.
23:56

Írta: Kis Miklós

Reklámadó: Orbánék vaskos tréfája?

Ha a reklámadó tervezete komoly, akkor rengeteg újságíró kerül lapátra hamarosan. Ha nem komoly, akkor is elég lehet ahhoz, hogy a TV2 a jobboldali médiabirodalom részévé váljon.

Amikor az Orbán-kormány szektorális adóit szokták szidni előttem hosszasan, hogy mennyire piacellenesek, akkor el szoktam mondani, hogy a bankadót Gyurcsány vezette be, az energiaszektort sem Orbán kezdte el elsőként keményebben adóztatni. A Fidesz-kormány a mértékeket emelte meg, meg kitalált néhány újabb különadót. De tegyük hozzá rögtön: a reklámadó (pdf) minőségileg különbözik az eddigi szektorális adóktól.

Az eddigi ágazati adókat több vagy kevesebb joggal, de legalább magyarázni lehetett. A média és reklámpiac azonban a válság kitörése óta zuhanórepülésben van. Recessziós időszakban konjunktúrafüggő ágazatra különadót kivetni fölér egy hullagyalázással. Miért nem vet ki a kormány különadót az építőiparra, vagy a még annál is sikeresebb hazai légi személyszállításra?

Az adót nem csak a két nagy kereskedelmi tv fizeti majd, az árbevételét jelentős részben magazinkiadásból szerző Sanoma például 450 millió forintos különadóra számíthat.

A tervezet szerint az adót már idén fizetniük kellene a cégeknek.  A törvény a kihirdetése utáni 30. napon lépne hatályba, s onnantól kezdve kell időarányosan számítani idénre az adókötelezettséget. Így az Rtl már idén milliárdos, de például a Sanoma is százmilliós nagyságrendű többletkiadással számolhat. Egy ilyen plusz teherre senki nem számít az üzleti év közepén, egész más számokkal tervezték az éves költségvetéseket. Ez a kormányzati lépés brutális vágásokhoz vezetne, amelynek egyik következménye egy –a válság kitörésekor történthez hasonló - újabb elbocsátási hullám lenne a médiában.

Ma, hétfő este, amikor ezt a posztot írom, egyáltalán nem látszik valószínűnek, hogy ebből az egész tervezetből lesz valami. Szerdán tárgyal a tervezetről a kormány, és szerdán lesz a bejelentése annak, hogy kikerülünk a deficiteljárásból.  Erre az adóra nem lesz szükség, a tervezet nem fog a parlament elé kerülni – ebben szinte biztos vagyok.  Vagy legalábbis azt mondják: amíg tartható a hiánycél, addig nem szükséges bevezetni, de egy későbbi időpontban bevezethetik.

Akkor mire jó ez az egész? Az adó belengetése is elegendő lehet ahhoz, hogy az MTG-nek elmenjen a kedve a TV2 megvásárlásától, így az minden gond nélkül lehet az Infocenter.hu tulajdona, a jobboldali médiabirodalom ékköve – legalábbis erről lehet olvasni a média azon részében, amely még nem az Infocenteré.

Nem is kell bevezetni az adót, elég megmutatni, hogy a kormány bevezetheti, ha akarja. Az MTG vezetésének csak azt kell megértenie, amit már Mark Twain is régen megmondott: „senkinek az élete, szabadsága és tulajdona nincs biztonságban, amíg a parlament ülésezik” .

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

29 komment · 2 trackback

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika portfolioblogger reklámadó szektorális adók

2013.05.16.
09:44

Írta: Bardócz Iván

Takarja a lényeget a GDP-adat

A politikai kommunikáció szempontjából sokkal érdekesebb a KSH friss GDP-adata, mint közgazdasági nézőpontból. A számok ugyanis nem mutatják meg, hogyan élünk, azt még kevésbé, hogyan fogunk.

Nagy izgalmakat ígérő, „vegyes” GDP-adatokat közölt a KSH: a magyar gazdaság az első negyedévben 0,7 százalékkal bővült a tavalyi utolsó negyedévhez képest, viszont 0,9 százalékkal csökkent éves szinten.

Perceken belül beindultak a kommunikációs gépezetek és a „piacielemzők”: szokás szerint mindenki kiválaszthatta a statisztikából a számára kedves adatot és a hozzá illő közgazdasági összefüggéseket, amelyek segítségével magyarázata tudományosan meglapozottá vált.

A kormány és a hozzá közel állók a gazdaság növekedési fordulatáról beszéltek, jogosan: vége a technikai recessziónak (ez két egymást követő, negyedéves GDP-visszaesést jelent), az alacsony infláció miatt talán élénkül a belső kereslet (7 éve először), és bázishatások miatt a GDP-növekedés az év hátralévő részében gyorsulhat, valamint beindulnak az autógyárak.

A kormány erőfeszítéseit nem kellően respektálók elhúzódó válságról beszéltek, jogosan: éves összevetésben csökkent a GDP, ami mégis relevánsabb, mint a negyedéves összehasonlítás; a belső kereslet élénkülése ingatag lesz, hiszen minden pluszpénz adósságtörlesztésre, jobb esetben megtakarításra megy; az EU gazdasága a jelek szerint recesszióba fordul, márpedig az húzná a magyar ipart és kivitelt.

De miért érdekes annyira a GDP-adatsor, hogy politikusokon túl belpolitikai újságírók és politológusok is ezt elemzik átható tekintettel? Azért, mert a közszereplők, a sajtómunkások, és a gazdaságpolitika alakítói is azt gondolják, hogy az adatokból kiolvasható, hogyan élünk, és mikor lesz vége a válságnak. Mindannyian tévednek.

Például a Mercedes- és az Audi-üzemek beindulásától várja mindenki a GDP-növekedést - jogosan. Beindulnak az újabb és újabb futószalagok, gyártjuk a járműcsodákat, nő az ipari termelés, nő a kivitel (hiszen külföldre termelnek), és nő a GDP is. De kinek is jó mindez? Vélhetően a Mercedesnek, az Audinak, az ott és a beszállítóknál dolgozó néhány ezer embernek. A köznek, az államnak kevésbé, mert ezek a cégek vélhetően nem fizetnek társasági adót – ezért és az olcsó munkaerő miatt jöttek. Az autógyárak így javítják a statisztikát, de nem enyhítik a szegénységet.

A fenti példa megértése okán a hanyatló, érzéketlen, és egyre mélyebb erkölcsi válságba süllyedő Nyugat egyik centrumországa, Németország bejelentette, hogy eltekint a GDP mindenhatóságától, és összetett mutatót vezet be a lakossági jólét mérésére, amely három dimenzió és tíz mutató alapján számszerűsíti, hogyan élnek. Innentől az MTI januári hírét idézem.

„Az első az anyagi jólét elnevezésű dimenzió, amelynek feltáráshoz a GDP alakulása - vagyis abszolút értékének és a vizsgált időszakot megelőző periódusokhoz viszonyított változása - mellett vizsgálják az államadósság alakulását is, mert ez mutatja meg, hogy mekkora az állam mozgástere. Vizsgálják továbbá a jövedelem eloszlását is, hogy láthatóvá váljanak az anyagi helyzet alapján kialakuló társadalmi rétegződés változásai is.

A társadalom és részvétel elnevezésű dimenzióhoz négy mutató tartozik. Az első a foglalkoztatottsági ráta, amely igen pontosan mutatja a munkaerő-piaci helyzetet, és az egységes számítási módszer révén nemzetközi összehasonlításra is alkalmat ad. A második a születéskor várható élettartam, amely az egészségügyi helyzetet mutatja, a harmadik pedig a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, amely a társadalom képzettségi szintjének alakulását tükrözi. A negyedik mutató a Világbank által kidolgozott, úgynevezett szólásszabadság és számonkérhetőség indikátor, amely a politikai szabadság és az államműködés átláthatóságának szintje alapján vizsgálja a társadalom helyzetét.

A harmadik, úgynevezett ökológiai dimenzióban három mutatóval jellemzik a lakosság jólétét. Az egyik mutató az országban honos madárfajok számának alakulása, a második a szén-dioxid-, a harmadik pedig a nitrogén-kibocsátás alapján mutatja meg, milyen állapotban van a természeti környezet.”

Sejtésem szerint ezt az összetett mérőszámot Magyarország nem kívánja bevezetni. 

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához:

211 komment · 1 trackback

Címkék: politika gazdaság gdp gazdaságpolitika jólét növekedés portfolioblogger KSH

2013.05.04.
11:54

Írta: Kis Miklós

Soha nem érjük el tartósan a hiánycélt

A tartósan 3 százalék alatti magyar államháztartási hiány mára vágyott, de elérhetetlen és romantikus céllá változott. Sziszüphosz, Don Quijote és Lorca lovasembere elbújhatnak a magyar gazdaságpolitika irányítói mellett.

Córdoba.
Álmom távola. 

Telehold, fekete kanca,
ismerős az út oda,
van olíva tarisznyámban,
s nem érlek el, Córdoba”

A tartósan 3 százalék alatti hiánycél a magyar gazdaságpolitika fő céljává lett az utóbbi időben. Egy vágyott célt az elérhetetlensége csak még vonzóbbá tesz, így válhatott a hiánycél egyre forróbban óhajtottabbá, egyre szexibbé. S a vágynak e titokzatos tárgya kacérkodik, már-már mintha meglenne (tavaly 1,9 százalék!), azután mégis elszalad, vidáman, megtört szíveket hagyva.

2010 májusban még az Orbán-kormány sem vágyott erre a tüneményre, Matolcsy 5-6 százalékos hiánycélról beszélt, majd jött az ősz, az Ecofin-ülés, és lett 3 százalék. „(…)a 3 százalék alatti 2011-es költségvetési hiányhoz az Európai Unió minden támogatást megad, minden segítséget megad, az ennél magasabb hiányhoz nem. Ez egészen egyértelművé vált a Task Force ülésén, a tegnapi néppárti pénzügyminiszterek reggelijén – amely sokkal szűkebb és elég befolyásos társaság – és az Ecofin ülésén”- mondta erről Matolcsy.

Így jutottunk el oda, hogy a hiánycél elérése rendkívüli módon fölértékelődött a gazdaságpolitika célrendszerében. Egyik megszorító csomag követte a másikat, jöhetett recesszió, reálbércsökkenés, bármi más, a hiánycél mindig ott lebegett a döntéshozók szemei előtt.

„Síkon szél, fekete kanca.
Látom, hogy a halál bámul
tornyaidról, Córdoba.” 

Hazai kereslet szinte már nincs is, a kiskereskedelem romokban, a vendéglátóipar döglődik. A költségvetési hiány csökkentése politikájának iszonyatosan nagy ára volt.

Ha másban nem is, de Varga Mihálynak abban igaza van, hogy "más kontinensek sokkal könnyebben lépnek túl a válságon, mint Európa, mert az EU olyan receptet választott a válságkezelésre, ami nem kezelte, hanem mélyítette azt".

S az európai  válságkezelés –  mint utóbb kiderült – hibás számításokon is alapult, így például  1 százaléknyi adóemelés vagy kiadáscsökkentés nem 0,5,  hanem 1,3 százalékkal csökkenti a GDP-t. 

Ez az összefüggés működteti a megszorítások ördögi spirálját: a megszorítások miatt zsugorodik a gazdaság, csökkennek az adóbevételek, s ezért újabb megszorítások válnak szükségessé – és így tovább.

„Jaj, lovam, te kedves kanca,
Jaj, te út pora!
Jaj, a halált, azt elérem,
téged soha, Córdoba!

Córdoba.
Álmom távola.”

Most a kormány megszorító politikájának uniós jutalma, a deficiteljárásból való kikerülés is elmaradni látszik, vagy legalábbis kérdéses.

Talán emlékszünk rá, hogy amikor a „kell-e az IMF” kérdés volt napirenden, akkor sokszor elhangzott, hogy az IMF nem ragaszkodna mereven a 3 százalékos hiánycélhoz, mint az EU, a növekedés a fontosabb a számukra (ld. pl. itt)

Az Orbán-kormány azért kerülte el az IMF-megállapodást, hogy önállóan alakíthassa a gazdaságpolitikáját. Ez praktikusan annak a szabadságát is jelentette, hogy még annál is keményebben bánhasson el a kormány a leszakadókkal, mint azt az IMF közgazdászai még ésszerűnek tartották volna.

Most azt láthatjuk, az uniónak az IMF-hez hasonlóan sem pusztán csak mennyiségi elvárásai vannak a magyar gazdaságpolitikával szemben, viszont merevebben ragaszkodnak az alacsony hiányhoz.

Orbán Viktor joggal beszélhetne kettős mércéről, meg nagyvállalati lobbiról az üggyel kapcsolatban, ha a kormány nem váltana ki azzal is nemzetközi bírálatokat, hogy leépíti, kiüresíti a modern demokrácia – egyébként amúgy sem túl tartalmas - intézményeit. Ha például nem nevettetné ki magát azzal, hogy diplomáciai szinten tiltakozik a magyar kormány egy Orbán Viktort kifigurázó rajzfilm miatt. Önleleplező gesztus.

Egy tekintélyelvű tendenciák nélküli Magyarország kormánya hitelesen hivatkozhatna arra, hogy pusztán a magas bankadó, illetve ágazati adók miatt „pikkel” rá az unió néhány nagyhatalmú szervezete. Egy ilyen Magyarország tekintélye, hírneve, nemzetközi érdekérvényesítő képessége ha nyilván nem is nagyhatalmi, de a jelenleginél azért jobb lenne.

(A közbeékelt vers Federico García Lorca Lovasember dala, Nagy László fordítása)

Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához

186 komment

Címkék: politika gazdaság gazdaságpolitika portfolioblogger hiánycél IMF EU Matolcsy Varga Lorca