A közmunka-kényszernek nincs népnevelő hatása, és a mostani gazdasági körülmények között nem is lehet.
Rendkívül érdekes, számos tanulsággal járó interjút közölt a Wall Streeet Journal Europe Orbán Viktorral; most tekintsünk a közmunkáról szóló miniszterelnöki gondolatokra. ”A közmunka természetesen nem álmaink munkája, de legalább van lehetőség dolgozni a létfenntartásért” - mondta a miniszterelnök, majd a hazai munkanélküli-ellátás rendszerét ismertetve elmondta: „az élet nagyon nehéz itt, a munkanélküli segély csak három hónapig tart, utána nincs semmi”, és „aki a közmunkát elutasítja, nem kaphat szociális segélyt”. Világos politikai filozófia: aki nem dolgozik, az nem akar dolgozni, ezért az államnak munkára kell kényszerítenie, mert munka nélkül jövedelmet szerezni tisztességtelen és a közösség normáival ellentétes. E logika szerint az egzisztenciális fegyelmezés nevelő hatású, és visszavezeti megtévelyedett honfitársainkat a munkaerőpiacra, akik ettől fogva már hasznos tagjai a társadalomnak.
Vizsgáljuk meg e gondolatmenet sarkalatos pontjainak valóságtartalmát! Egy: a közmunka elég a létfenntartáshoz. A KSH legfrissebb adatai szerint (pdf) májusban a teljes munkaidőben foglalkoztatott közmunkások bruttó 77 715 forintot kerestek, ez mindenféle adókedvezmény nélkül nettó 50 904 forintot jelent. Szintén a KSH adatai szerint tavaly (tehát nem mostanság) 85 960 forint volt a létminimum – hivatalosan egy egyszemélyes háztartás működtetése ennyibe kerül havonta; nyilván az összeg az éhhalál elkerülésére elegendő. Mivel a teljes állású közmunkáért ennél több mint 35 ezer forinttal kevesebbet fizetnek, egyértelmű, hogy a közmunka alkalmatlan a létfenntartásra. Kettő: a közmunka visszasegít a munkaerőpiacra. A közmunkához hasonló Út a munkába programról rendelkezünk statisztikákkal: e szerint a programban részt vevők 2-3 százaléka tért vissza a munkaerőpiacra, akik nyilván állami szerepvállalás nélkül is megtették volna ezt.
Az arány a józan ész számára sem mondható meglepőnek: ahol nincs munka, ott nem lehet visszatérni a munkaerőpiacra, vagyis az áhított cél elérésére sem alkalmas a kötelező közmunka.
Mellékszál, de érdemes felidézni: kormányzati politikusainktól gyakran halljuk, hogy 300 ezer (na jó, néha 200 ezer) ember dolgozik közmunkán. Ez a magyar nyelv szabályai szerint azt jelent, hogy pont most és általában ennyien kapirgálnak az árokparton. A valóság ezzel szemben az, hogy a kormány tervei szerint idén összesen lesz 300 ezer ember, aki valamennyit is részt vesz közmunkában. A KSH fent citált adataiból az is kiderül, hogy például májusban összesen 149,7 ezer ember dolgozott így (akár részmunkaidőben), míg januárban például mindössze 33,6 ezer. Vagyis a közmunka szerepe a gazdaságban és a foglalkoztatásban messze nem akkora, mint azt láttatni szeretnék.
Visszatérve a közmunkaprogram számainak elvi értékeléséhez: magam ezekből egész más, elsőre radikálisnak tűnő következtetésre jutottam. Az az állam, amely a munkanélkülieket villámgyorsan közmunkára kényszeríti, amiért az általa megállapított létminimum töredékét fizeti csak ki, nem tesz mást, mint rabszolgaságba taszítja polgárai egy csoportját.
Egyébként pedig: milyen ország az, amelyik egyre többet, idén 153,7 milliárdot költ közmunkára, és egyre kevesebbet, idén mintegy 80 milliárdot felsőoktatásra?
Érdekes volt a bejegyzés? Csatlakozz a Gazdpol blog és a Munka.org közös Facebook-oldalához: